„Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége!” Róma 11,33

Teológiai tanárként büszkén mondhatom el, hogy semmit nem értek Istenből. Persze, ez a kijelentés egyesek számára inkább szégyenteljesnek minősülhet, Pál szavai azonban bátorsággal töltenek el, hogy mégis igaznak és legitimnek tartsam szavaimat. Az apostol ugyanis egy végtelenül érthetetlen titokról beszél a 25-26. versekben. Azt mondja a pogányból keresztyénné lett rómaiaknak, hogy végsősoron az egész Izráel üdvözülni fog. Nem mondja el mi módon, miképpen, mikor. A hallgatóság körében azonban nem csekély morajlást képzelek el e szavak hallatán: Hogy azok, akik nem hisznek Krisztusban most, sőt, üldöznek minket az Ő nevéért, egyszer csak hirtelen mégis Istenhez térnek csak azért, mert a választott nép tagjaivá születtek? Felháborító! Botrányos! Elfogadhatatlan! Mire akkor ez a nagy felhajtás a keresztyén élet megannyi szabályával, a megigazulás szabatos kifejtésével, a prédikációval, a misszióval, miegymás? Elég logikus kérdésfelvetések ezek, amikre az apostol még csak nem is akar felelni. Feldobja a labdát, de nem bajlódik azzal, hogy ki mit fog majd kihozni botrányos mondandójából. Ehelyett felkiált és elkezd Isten kikutathatatlanságáról beszélni. Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Milyen megfoghatatlanok az ő ítéletei, és milyen kikutathatatlanok az ő útjai! Nem hinném, hogy pusztán figyelemelterelésről lenne itt szó, mintha minden teológiai gordiuszi csomótól elállna és azt mondaná, hogy bizony nem érdemes nekikezdeni a kiboncolásnak. Pál nem az a típus, aki a nehéz kérdések elől elsunnyogna. Viszont az a típus, aki eljutva emberi megismerőképességének határáig, nem akarja azzal áltatni magát vagy olvasóit, hogy képes megfejteni a megfejthetetlent. Egyik legnagyobb kísértéseink közé tartozik, hogy Istent saját logikánk vagy természetes értelmünk keretei közé szeretnénk belekényszeríteni. Természetes mechanizmus, hiszen az ember alapvetően e keretek között létezik, és minden világi jelenséget e keretek között ruház fel jelentéssel. Félreértések sokasága születhet akkor, ha kitartunk ezen taktikánk mellett még akkor is, ha sejtjük: Isten végtelensége nem szuszakolható be a végesség kritériumaiba. Még a „legegyszerűbbnek” tartott keresztyén tételeknek sincs értelme az emberi logika és ok-okozati összefüggéseket kereső értelem mezején. Ki tudná akkurátusan megmagyarázni a kereszt titkát? Ki fejtheti meg a kiválasztás mélységét? Ki képes megmászni az Isten kegyelmének magaslatait? A titkok az Úréi, a kijelentett dolgok pedig a mieink – mondja az Írás. „Isten mindenkit egybezárt az engedetlenségbe, hogy mindenkin megkönyörüljön” – szól a körüljárandó titok summásan (11,32). Leveszem a saruimat, mert Isten kegyelmének mezeje bizony szent hely, az ember pedig nem ronthat be racionalitásával, kiváncsiskodásával és analizáló hozzáállásával ezekre a területekre. Marad a kiáltás: Ó, Isten gazdagsága, bölcsessége, mélysége! Bizony, büszkén mondom: semmit nem értek Istenből…