„Ne légy elbizakodott, hanem félj!” (Róm 11,20)

Szokás mondani, hogy a Szentírás lapjain háromszázhatvan ötször fogalmazódik meg valamilyen formában a „Ne félj!” üzenet. Ebben találunk nyugodalmat és békességet életünk megannyi viharában, amik olyan sokszor okot adnak a félelemre. Furcsa most mégis azzal szembesülni, hogy az apostol szájából az hangzik felénk: „Félj!” A versek környezete arról beszél, hogy a pogányok úgy részesültek az üdvösségbe, mint ahogyan a szelíd olajfába beoltják a vad hajtásokat.

A kép természetesen abszurd, hiszen bárki, aki kicsit is konyít a mezőgazdasághoz, tudhatja, hogy annak rendje és módja szerint az eljárás fordítva szokott történni: a szelíd és nemes hajtásokat szokták a vad tőbe beoltani. Ez az Isten logikája: eléggé feje tetejére állított művelet. Csakhogy azok, akik részesülnek ebben a kiváltságban, hogy immár „vadhajtásokként” élvezik a nemes létet, az üdvösséget, könnyen abban az állapotban találhatják magukat, hogy elbizakodott módon örvendeznek saját szerencsés sorsuk és megmenekülésük felett. Olykor pedig éppen kárörvendőn néznek azokra, akik még sehol sincsenek a folyamatban. Talán ezt nevezhetjük az üdvbizonyosság fonák biztonságának. Ahogy az egyik idős lelkészkolléga megfogalmazta: ezek az emberek „az üdvbizonyosság undorító mosolyával” járnak-kelnek mindennapjaikban. Van-e tehát okunk félni, ha egyszer és mindenkorra Krisztus keresztje eltörölte az adóslevelet, mi pedig megéreztük a szabadító váltság örök édességét? Nos, van. Mégpedig akkor, ha ezt az egész folyamatot elkezdjük Istentől elválasztani, és önmagunkra nézve dicsekedünk a mennyei gazdagsággal, miközben szánakozóan, lesajnálóan tekintünk azokra, akiknek még nincs része ezekben az örömökben. Pál azt mondja, hogy a pogányok üdvössége „természetellenes” történés (11,24). Épp ez az: ha a saját üdvösségem elkezd természetessé lenni számomra, ha adottnak veszem a bűnbocsánat kegyelmét, ha magától értetődővé válik a mennyei örökség – van okom félni. Nem azért, mintha Isten azt elvenné tőlem. Sokkal inkább azért, mert megszűnik a reménység dimenziója, Isten irgalma pedig automatizmussá válik. Aki mindennap csokoládét eszik, onnantól kezdve nem lesz többletértéke a desszert fogalmának. Megszűnik édes élmény lenni, pusztán egy lesz a sok étkezés közül. Az üdvbizonyosság márpedig nem sziklaszilárd meggyőződés, ami saját elégségünk tudatából táplálkozva az élet minden nehézségén áttol bennünket, hanem olyan reménység, ami megfoszt attól, hogy önmagamra és saját erőforrásaimra tekintsek. Cél, amit még nem értem el. Végső megálló, ami felé igyekszek tartani, miközben tudom, saját lábam bizonytalan lépéseit Isten erős szerelme vezeti. Ha nem így élem keresztyén életemet, valami nagyon alapvető lényeget nem sikerült megragadnom, s félő, hogy elbizakodottságom végül tévutakra terel majd. A veszély valós, tehát nem haszontalan félnem!