„az ő elesésük által jutott el az üdvösség a pogányokhoz, hogy Isten féltékennyé tegye őket” Róma 11,11

Szokás mondani, hogy a pünkösd utáni egyház életében az első legfájdalmasabb döntést, amit Isten akkori népének meg kellett hoznia, arra vonatkozott, mihez kezdjenek azokkal a nem zsidókkal, akik valamilyen megmagyarázhatatlan módon mégis hinni kezdtek abban, hogy Jézus Krisztus értük is meghalt. Az Újszövetség lapjain található beszámolók arról győznek meg bennünket, hogy a dilemmára adott válaszlehetőségek elég eltérőek voltak, és még az ún. „jeruzsálemi zsinat” (ApCsel 15) döntése sem váltott ki pozitív visszhangot a zsidóból lett keresztyének körében. Bizony, elég nehéz dolog az asztalhoz engedni másokat, ha én már jóideje élvezem a házigazda vendégszeretetének áldásait. Az apostol ezekben a versekben lényegében azt mondja pogány címzetteinek, hogy az ő üdvösségük végsősoron annak tudható be, hogy Isten végsősoron féltékenységet akar ébreszteni általuk az Ő saját népében. Első olvasásra nem túl hízelgő gondolat: mintha egy elhidegült házasságban egy harmadikra történő kikacsintással akarná bárki helyrehozni a gyengélkedő kapcsolatot. Van valami sejtelmes pedagógiája az isteni logikának, amit talán csak azok tudnak érteni és értékelni igazán, akik álltak már a dobogó második fokán, akik megtapasztalták már, milyen érzés, amikor a saját mércénk szerint egy „gyengébb”, „lassúbb”, „kevésbé szép” vitte el előlünk a nekünk járó jutalmat. Féltékenység, harag, lekicsinylő nézés, és a meggyőződés: „Nála azért, biztosan jobb vagyok”… A keresztyénség hajnalán a mózesi törvényeken edzett zsidó önérzet számára övön aluli ütésnek számított a pogányok beözönlése a Jézust követők táborába. Mosdatlanul, szentségtelenül, körülmetéletlenül, barbár, istentelen módra jönnek a csőcselékek, akik tegnap még idegen bálványok előtt áldoztak tömjént. Botrány! Nem nehéz belehallani saját magunk dilemmáit és fösvénykedő mentalitásainkat ebbe az igeszakaszba. Mihez kezdjünk a mindig „más” tömegekkel, akik nem vasárnapi iskolában nőttek fel, nem koptatták évtizedekig a templompadokat, fogalmuk sincs a liturgia menetéről, egyetlen szép zsoltárt sem ismernek, sőt, lövésük sincs arról, ki az a Kálvin János? Mihez kezdjünk azokkal, akik öltözködésben, viseletben, gondolkodásmódban, beszédstílusban, politikai felfogásban, világnézetükben száz százalékosan különböznek tőlünk? Mihez kezdjünk „velük”, akikhez „nekünk” semmi közünk nincs? De mégis érdeklődnek, mégis keresik Jézust, érteni akarják a kegyelem lényegét, mert Isten az üdvösség útját mégiscsak megnyitotta előttük? Örök kérdés, örök botrány, örök dilemma – amit csak Isten végtelen nagyvonalúságának, kegyelmének és vendégszeretetének valósága tud feloldani az emberben. Elvégre is: még engem is meghívott, még rajtam is könyörült. Ha én nem voltam elég rossz neki, akkor talán a másik sem. Hát ez a titok: a kereszt árnyéka egyszerre vetül rám is meg rá is, „ránk” is és „rájuk” is; mindnyájan vétkeztünk és híjával vagyunk Isten dicsőségének. Egy lapon vagyunk – ha tetszik, ha nem. És ez még csak nem is baj. A féltékenység ugyanis nem mindig ártalmas, főleg, ha megkívántatja velünk Isten kegyelmének ízeit.