„Azt kérdezem tehát: elvetette Isten az ő népét? Szó sincs róla! Hiszen én is izráelita vagyok.” (Róm 11,1)

Az egész történelem Isten hűségéről és az ember hűtlenségéről szól. Az apostol néhány résszel korábban éppen arról beszél, hogy a kiválasztottságot semmiféle természetfeletti vagy természetes tényező nem befolyásolhatja: sem halál, sem démonok, sem fegyver – semmi nem választhatja el az Istenben élő embert Isten szeretetétől. Megnyugvás ez akkor, ha önmagunkra tekintünk. Nem véletlenül szerepel itt példaként Illés próféta példája (11,2-3), aki körülményeire tekintett és azt látta, hogy önmagára maradt: a bálványimádás és a hamis isteneket követők száma egyre gyarapodott, ellenséges politikai hatalmak üldöztetése sújtotta úgy, hogy menekülni kényszerült. Az egyik legborzalmasabb érzés a magánynak és egyedüllétnek a földbe tipró konstatálása, a tény, hogy senkire sem számíthatok, senki nincs mellettem, senkivel sem oszthatom meg fájdalmam és erőtlenségem. A huszadik század német teológusa, Jürgen Moltmann ebben érzi és észleli az emberi szenvedés magvát: a magány kitaszít egy olyan űrbe, ahol céltalanul és kilátások nélkül bolyongunk az árnyékvilág sötétjében. Elvetheti-e Isten azt a népet, amelyet egyszer már kiválasztott magának? Egyoldalúan megsemmisítheti-e azokat az ígéreteket, amiket egyszer övéinek adott? A menny nem módosít szerződést. Az ember annál gyakrabban. Pál önmagára tekint, aki maga is Izráel népéből való, és saját élete elég bizonyíték számára ahhoz, hogy Isten hűséges szeretetét valóságként fogadja el az egész zsidó nép számára. Azt hiszem, valahol önmagunkon kell kezdeni a nagy szemlélődést. Ha a világtörténelemre nézek, a globális politika vagy gazdaság ténykedéseire, a hatalmasok pusztításaira, minden okom megvan arra, hogy Isten hűtlenségét valós lehetőségként állítsam. Ha azonban magamra nézek, a kép árnyaltabbá válik. Én elbuktam, Ő felemelt. Én hűtlen voltam, Ő hű maradt. Én ezerszer elszakadtam tőle, Ő mindannyiszor utánam jött. Én porba tiportam a törvényeit, Ő mindig megbocsájtott. Így jutott el annak idején Jeremiás is a pusztulás közepette a felismerésre: Ha jobban meggondolom, reménykedni kezdek. Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma (Jer Sir 3,21-22). Elvetette-e Isten az embert, az emberiséget, a világot? Szó sincs róla! Hiszen én is ember vagyok. Krisztus keresztje végső megpecsételése annak, hogy Isten az ember barátjává lett. Az Ő oldaláról nincs többé „nem”, nincs kétség vagy a hűtlenség legcsekélyebb gyanúja sem. Magához ölelt e világot, benne engem, és ez így is marad az örökkévalóságig.