„Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz.” Róm 10,9

Az üdvösségben az a legfelháborítóbb, hogy nem érdemelheti ki az ember. Pál már csak tudja miről beszél, amikor saját népe üdvözülési-technikáját minősíti. Azt mondja, hogy buzgóság tekintetében bizony nincs szégyellnivalójuk, csakhogy teljesen hamis logika szerint próbálják megszerezni azt, amit végsősoron csak kaphat az ember. Egy ex-farizeus szavai ezek, aki megszámlálhatatlanul sok erőt, időt és energiát ölt bele abba, hogy Isten tetszését – vagy amit ő maga kiolvasott akként a törvény lapjairól – elnyerje. Voltaképp több száz, több ezer kilométert is hajlandó volt utazni, csakhogy kiírtsa a „szent nép” közül azokat, akik valami názáreti rabbi kegyelmes és selymes szavait fontosabbnak gondolták, mint Mózes előírásait. Buzgalomból ötös, de üdvösségből egyes.

Érdekes, ahogy Pál lefesti az üdvözülés helyes irányát ezekben a versekben. Száj és szív. Melyik van előbb? A hit megvallása, az ékes szólamok, az Isten törvénye iránti feltétlen engedelmesség dicső szavai, vagy pedig valami belső, titkos, csendes megbizonyosodás? A szájtól a szívig vagy a szívtől a szájig? Az üdvösség dinamikája belülről munkál kifelé – állapítja meg az apostol. Szívünkkel hisszük Krisztust, szánkkal pedig Úrnak valljuk őt. Egyik sem játszható ki a másik ellenében, de a logikai sorrend felcserélhetetlen. Belülről hat kifelé az igazi hit, a semmitmondó szócséplés helyett pedig a valóságos hitvallás nem csak a szavak szintjén valósul meg, hanem a teljes ember üdvösségének bizalmát jeleníti meg. A saját magam megküzdéseire gondolok most, és arra, hogy milyen sokszor szeretném az üdvösséget saját fordított logikámmal megszerezni. Valljuk be, egyszerűbb kitölteni hibátlanul a tesztet és megkapni az ötöst, elfogadhatóbb tenni valamit a szeretetért és elismerésért, mint csak úgy lenni és kapni a bókokat. Isten a feje tetejére állítja az ember megváltásról alkotott meggyőződéseit. A hit igazsága ugyanis mindig bemutatja a tékozló fiú felé előre kifutó atyát, aki ölelő karokkal várja hosszú útra ment gyermekét. Buzgalmunk porba hull. Marad az elfogadás és a csendes beismerés a szívben, majd a szájra ült szavak bizodalma. Belülről – kifelé.