„Ezért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.”

Róm 9,16

Azt hiszem, nem szabad elfelejtenünk azt, hogy Pál fájdalomból ír (9,1). Egyetlen kérdés gyötri: Miért nem hisz Izráel népe Krisztusban? Hogy megtalálja a választ, visszatekint Isten népének történetére, és minden nagy fordulópontnál arra a felismerésre jut, hogy Isten kiválasztó akarata Isten irgalmának titkával szembesíti az embert. Fájdalmas kérdéseink gyakran űznek a bizonytalanság mezejére, ahol minden apró mozzanatot, minden részletet azzal a céllal fürkészünk, hogy tisztán és világosan láthassuk az ok-okozati összefüggéseket. A puzzle-darabkák összerakása a cél, ami aztán az egész képet megmutatja és ami így a részeknek, az önmagukban talán érthetetlennek tűnő jelenségeknek is értelmet adhat. Valami hasonló játszódik le ezekben a versekben. A fáraó és Mózes, a fazekas és az agyagedény, a fogságba került nép és Isten akarata – darabok, amelyek a jelenségek felszínén túl keresik jelentésüket és jelentőségüket. Végzetes veszélyt hordoz, hogy saját fájdalmas kérdéseink eleve rossz irányba űznek bennünket. Az egyház története tele van olyan példákkal, amikor a kíváncsiskodó ember rossz következtetéseket vont le éppen ezeknek az igéknek az olvasása nyomán. Így vált a Róma 9 valami isteni oroszrulett játékszabályává: némelyeket kiválasztott az üdvösségre, másokat pedig az örök kárhozat tüzére vetett még mielőtt először vettek volna lélegzetet földi életükben. Az apostol visszakozik attól, hogy igazságtalannak (9,14) vagy valami bábmesternek tekintse Istent, aki kényére kedvére rángatja az emberi sorsokat (9,19). A titoknak két oldala van: az egyik az Isten abszolút szuverén irgalmát és könyörületét rejti, a másik pedig az emberi válaszadást és felelősségvállalást. Emberként, teremtményként, a fazekas keze alatt formált edényekként ez utóbbi oldal érint bennünket, ugyanis saját válaszadásunkban fénylik fel a titok isteni oldala. Nem cselekedetek, nem saját igazságunk, szentségünk, önmegváltási kísérleteink vezetnek bennünket Krisztushoz, rajta keresztül pedig az Atyához, hanem a hit bizalma (9,30). Kérdéseink, a titkok körüljárása, akarásunk, futásunk végül mindig a saját erőnk, szeretetünk, bölcsességünk erőtelenségével szembesítenek. A keresés fáradtságától kifulladva pedig, az út végén ott áll Isten és az ő könyörülete. Ez nem csalódás vagy a végtelen bonyolult rendszer leegyszerűsítése, hanem megérkezés az Isten-ember drámájának valóságába, aminek lényege a hozzánk leereszkedő Isten könyörülete.