“Igazat mondok Krisztusban, nem hazudok, lelkiismeretem tanúskodik mellettem a Szentlélek által, hogy nagy az én szomorúságom, és szüntelen fájdalom gyötri a szívemet. Mert azt kívánom, hogy inkább én magam legyek átok alatt, Krisztustól elszakítva, az én testvéreim, az én test szerinti rokonaim helyett…” Róma 9,1-2

Az elhívatottság szó jut eszébe az olvasónak Pál szavai hallatán, illetve az az eltökélt és önfeláldozó szeretet, amivel az ember „a sajátjaihoz” viszonyul. Az igehirdetőnek, Isten szolgájának hangja ez, aki szembesül azzal, hogy ez az üzenet nem talál meghallgatásra azoknál, akik számára fontosak. Inkább lennék én „helyettük átokká”, és „fájdalom gyötri a szívemet”, ezek a megfogalmazások arra utalnak, hogy Pál szívén viselte azokat, akiknek írt, akikhez beszélt. Nem pusztán rideg teológiai fejtegetés, vagy ahogyan gyakran halljuk igehirdetőként a hallgatóktól: „eszmefuttatás” az, amit hallgatói és olvasói elé tár, hanem szívből fakadó üzenet, aminek az elutasítása miatt „fájdalom gyötri a szívét” az apostolnak.

A korábbiakban hallhattuk, hogy a Pál által közvetített üzenet mennyire életbevágóan fontos, és mennyire gyönyörű, és érthető az a vágy, hogy ezt olvasói befogadják. Különös tekintettel a választottakra, akiknek a törvény eredetileg adatott, akik a sajátjai, akik közül ő maga is származik.

Egy alkalommal Jézus szűkebb szülőföldjén prédikált és gyógyított, és kevesen gyógyultajk meg, mert kevesen hittek neki, majd ezt a szomorú mondatot jegyzi meg az evangélium, hogy „senki sem lehet próféta a saját hazájában”. Az ember „a szívére veszi”, amikor a „sajátjai” nem értik, vagy elutasítják, de ezzel a tapasztalattal együtt Isten ránk bízott küldetése helytálló: mondd el szíved teljes szeretetével Isten rád bízott Igéjét.