„Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek szándéka, mert Isten szerint jár közben a szentekért.” Róma 8,26

Ahogyan korábban arról olvastunk, hogy sokszor nem tudjuk, hogy mi a jó, amit cselekednünk kellene, vagy tévesen azt hisszük, hogy jót cselekszünk, az mégis rossz véget ér, Pál itt is hasonlóan rajzolja meg az ember kiszolgáltatottságát, hogy ahogyan nem tudjuk, mit kellene tennünk, azt sem tudjuk, mit kellene kérnünk. Ebben az esetben sem vagyunk magunkra-hagyottak, mert maga Isten Lelke fohászkodik értünk kimondhatatlan könyörgésekben. A Szentlélekre János evangéliumában Jézus a Paraklétosz szót használja, ami közbenjárót jelent, és ennek a latin megfelelője az advocatus, aminek a jelentétartalmát leginkább az magyar „ügyvéd” szó adja vissza, aki védi ügyünket. Annyira erőteljes megfogalmazás az, amivel itt Pál él, mert arra utal, hogy a Lélek értünk való esedezése emberi szavakba foglalhatatlan. Hogy bár erőtlenségünkben szükségünk lenne arra, hogy esedezzünk Istennek, de nem vagyunk erre képesek, nem tudjuk mit és hogyan kellene, mert talán nem csak az ismereteink korlátozottak hozzá, de a nyelvileg is korlátozottak a lehetőségeink, ám a Lélek emberi szavakkal leírhatatlan módon esedezik érettünk.

Ezt is mondhatta volna Pál: ne féljetek, mert bár ti erőtlenek vagytok, de biztonságban vagytok Krisztusban. Amit ti nem vagytok képesek szavakba foglalni, ami „kimondhatatlan”, azt elmondja értünk a Közbenjáró, a Lélek.