„A bűn szolgája gyáva rab, a Krisztusé szabad” – énekeljük református énekünkben. A fiúság Lelke, aki által kiáltjuk, „Abbá, Atyánk”, arra utal, hogy ahogyan Jézus is számos helyen tanít erről: Krisztusban immár nem szolgák vagyunk, hanem fiak, örökösök. Arról van-e szó, hogy miután az ember Krisztusban új életet nyer, többé nem vétkezik, többé nem bűnös? Természetesen nem! Arról van szó, hogy nem szolgája a bűnnek. Nem uralkodik többé benne a bűn, ahogyan az Úrvacsora záróbeszédében is halljuk minden alkalommal. Már nem a bűn szolgája, hanem Krisztusban szabad. Krisztusban fiú. Krisztusban gyermek, aki Istenhez, mint Atyához fordulhat. Kifejezhetetlen tartalmi különbség van a bűn szolgája és a „fiúság Lelke” által vezetett ember között. Az ember továbbra is megtapasztalja saját bűnösségét, de a szabadítás örömét is. Továbbra is szembesül saját bűnös természetével, de a szabadság Lelke által adott fiúsággal is.
Az előző részben arról volt szó, hogy immár nem tartozunk a „törvény hatálya alá”, felszabadultunk alóla, és Krisztus hatálya alá kerültünk. És aki Krisztusé, az Krisztusban fiúként viszonyulhat Istenhez, az Atyához. Ez már egy bizalmi viszony. Nem a megfelelési kényszer, nem a tökéletességre törekvés, nem az önmegváltás jellemzi a hitünket, hanem a bizalom az Atyában.
Zárásként hadd álljon itt az elején idézett ének részlete, amiben gyönyörűen nyer megfogalmazást az, amiről Pál beszél ebben a részben:
„Már szolgád lettem, Jézusom, ki értem áldozál; Más uram nincsen, jól tudom, Mert bűnből kihozál.”