Istenünk az Ő Igéjében olyan hitre biztat minden, az Ő szavát megszívlelni kész embert, amely az élet minden helyzetében képes Istenre tekinteni, és amely segít az élet minden területén helytállni. Pál apostol szerint ez a hit nem más, mint Isten igaz gyermekeinek hite, mely által teljességgel meg lehetünk győződve arról, hogy amit Isten megígér nekünk, azt Ő meg tudja és meg is fogja tenni. Az, aki így hisz, hamar megtanul – önmaga helyett – Istenben bízni.

Olyan világban élünk, ahol az emberek megszokták, hogy sok esetben csak magukra számíthatnak, s hogy ingyen nem adnak semmit – még szeretetet sem. Sokak között még a kapcsolati tőke is – igazi barátság és a szeretet helyett – apró szívességek megtétele és viszonzása egyensúlyba hozatalának kísérletén alapul: „számon tartom, mivel tartozom neked, de ugye, te sem felejted el, hogy mit kaptál tőlem.”

Az ilyen törvényszerűségektől átszőtt világban nem csoda, ha nehezen tudunk eligazodni és nem igazán találjuk benne a helyünket. Nem újszerű jelenség ez, hiszen az emberi kapcsolatoknak ez a bonyolult rendszere már Pál apostol korában is jellegzetes és közismert volt. Túlzófokra azonban akkor jutott, amikortól az emberek Isten és a maguk kapcsolatát is eszerint értelmezték. Úgy gondolták, hogy: gyakorlatilag az ember szívességet tesz Istennek, ha imádkozva kegyes életet él, valamint azzal, ha az idejéből és anyagi javaiból valamennyit Istennek szentel – akkor mérhetetlenül nagy áldozatot hoz. Ilyen lemondásért pedig Isten is tartozik azzal, hogy már itt, a földi világban elkezdje törlesztgetni az ember számára a mennyei világban eltétetett ajándékait. Pál apostol kortársai valahogy így értették nagyon súlyosan félre Istennek azt a szövetségét, amely Ábrahámmal köttetett és Jézus Krisztusban megerősíttetett.

Az apostol ezért hirdeti, hogy Isten és az ember közötti kötelék egyáltalán nem ezen alapul, hanem azon, hogy az emberben megvan-e a hajlandóság arra, hogy gondolatait és útjait Isten gondolataihoz és útjaihoz igazítsa. Ezt hitte el Ábrahám és Dávid is, tudva, hogy ők Istentől az új lehetőségek szövetségét kapták, s hogy majd ez a hit tulajdoníttatik nekik igazságul.

Nekünk Krisztusban újra szövetséget kínált fel a mi Istenünk, azt akarva, hogy Megtartó Urunkat hűséggel visszavárva, mi Ővele és egymással is ilyen szövetségben éljünk. Azért, hogy még, ha az „adok-kapok” könyörtelen világában kell is Isten gyermekeinek élni, Ő mégis elvezessen bennünket az Élet Urának, Jézus Krisztus szeretetének önzetlenségére.