Nagyszombat gyászos és mozdulatlan csendje után húsvét tele van mozgással, lendülettel… élettel. A kelő nap fényében két asszony megy a sírhoz, hogy Jézus testét bebalzsamozzák. Talán szavakkal, talán hallgatással, de mindenképp megosztják egymással veszteségüket. A hajnali, éledő természet szépsége sem enyhíteti fájdalmukat. A rájuk nehezedő bánatból előbb egy földrengés, majd egy angyal hangja rázza fel őket: a sír üres, Jézus feltámadt, vigyétek ezt a jó hírt másoknak is! Az asszonyok válaszában nincs tétovázás vagy okoskodás, mérlegelés. Nem kezdenek el vitatkozni egymással, hogy is fogjanak hozzá. Szaladnak, ahogy az angyal mondta nekik. Engedelmeskednek a küldő parancsnak, és közben találkoznak a feltámadott Jézussal, aki megerősíti a két asszony küldetését.

Futni, szaladni a jó hírrel! Él-e bennünk az a készség, ami az asszonyokban megvolt? Él-e bennünk a húsvéti örömhír? Él-e bennünk Krisztus? Mert Nélküle nincs sem erő futni, sem örömhír, amit meg lehet osztani. Ömlenek ránk a háború és a közélet borzalmai, a bulvársajtó szenzációvadász, szaftos vagy éppen üres, „kattintásvadász” pletykái. Robbantás, csalás, megcsalás, áldozat, haláleset, gyógyíthatatlan… csak néhány címszó… A jó hír, az öröm hiánycikk, miközben mindenki erre vágyik. Mai tanítványok, ébresztő! Krisztus él! Krisztus győzött! Ebbe a világba, társadalmunkba, munkahelyünkbe, családunkba nem tud más változást hozni, csak Krisztus győzedelmes ereje… rajtunk keresztül! Aki találkozik a Feltámadottal, az nem maradhat mozdulatlan, tétlen és néma, annak mozgásba kell lendülne. Vannak az életünkben olyan kitüntetett alkalmak, például egy gyermek érkezésekor, vagy egy nem várt sikerélménynél, hogy az öröm szinte szétfeszít belülről, és bele kiabálnánk a világba boldogságunkat. Bárcsak ilyen túlcsorduló öröm forrása lenne számunkra is életünk legfontosabb találkozása: találkozás a Feltámadottal!