Jézus meghalt. A vallási vezetők elérték céljukat. Eltették az útból az „istenkáromlót”. Mégsem tudtak felszabadulni, megnyugodni. Értesültek róla, hogy a halott „lázító” lábszárát nem törték el a római zsoldosok, de még nem is a bűnözők szégyenteljes tömegsírjába dobták a testét, ahol kóbor kutyák vagy ragadozó madarak martalékává válhatott volna. Pilátus kiadta a holttestet, hogy Arimátiai József a saját sírjába temethesse el. Ők, akik legjobban ismerték az Írásokat, most sem tudnak olvasni a sorok közt, nem ismerték fel a próféciák beteljesedését. Folytatták tovább a küzdelmet, most már a halott Jézussal. Pilátustól „a csaló” (63.v.) sírjának őrzését követelték szombatnapon. Kínosan ügyeltek arra, hogy a Messiás nevét ne ejtsék ki.

Ma sincs ez másként. Jézus nevét „nem illik” kimondani. Lehet beszélni transzcendensről, spiritualitásról, vallási élményről és folytathatnánk hosszasan a sort, Jézus neve azonban tabu. Emlékszem, évekkel ezelőtt gyülekezetünk Facebook-oldala azért kapott három napos letiltást, mert a nagypénteki igehirdetést egy olyan képpel töltöttük fel, amely Krisztus szenvedését mutatta be túl „erőszakosan”. A világ fejedelme és annak végrehajtói szeretnék Jézust kizárni a társadalomból, a médiából, a tudatunkból száműzve Őt egy lepecsételt sírba. A mi életünkben hol van Jézus helye? Mi is száműzzük Őt? Az elmulasztott csendesség, a ki nem nyitott Biblia, az el nem mondott imádság mind-mind ennek a jele! Vagy életünk megvallja, hogy „Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil 2,11b)?

A főpapok és a farizeusok szervezkedhettek, összeesküvést szőhettek, de mindez semmit sem ért. Krisztus győzött a kereszten. Feltámadásával minden emberi okoskodáson és cselvetésen is diadalt vett, noha mindennapjainkban ezt nem mindig tapasztaljuk meg. Néha nehéz elcsendesedve, hittel várni arra, hogy Isten győztes terve a saját életünkben is felragyogjon. De ne lankadjunk meg, csak „Légy csendben, és várj az Úrra!” (Zsolt 37,7/a)