Azt hiszem az egész történet, aminek nagyhétben szemtanúi vagyunk erre az egy és fájdalmas mondatra fut ki. Talán szöveghűbb lenne nem is kiáltásként, hanem sokkal inkább fájdalmas felsírásként értelmezni, hiszen ez a felzokogás, a teljes összeomlás fájdalmas beismerése. Jézus Krisztus kivégzésének lassan vége, az egyre kevésbé táguló tüdő fájdalmassá teszi a levegővételt s a fuldokoló és halálhörgő ember még egy utolsót sikít, jajgat, felzokog. Igen, hatásvadásznak és túlzónak tűnik, de a nagypéntek lényege pontosan ez. Nagy vallásalapítók, Mohamed vagy éppen Buddha szeretteik körében halnak meg, szeretettel állják körbe őket, méltóságteljes és bölcs utolsó mondataik évszázadokig visszhangoznak tanítványaik életében. Jézus Krisztus öröksége egészen más. Utolsó szava visszhangzik, kitörölhetetlen történelmi emléket állítva mindenki elé, s mindenki szívébe elhozva a nagy kérdést: Miért? A válasz ott van ebben a fájdalmas felsírásban, ebben a végtelen szomorú és mégis hihetetlenül dicsőséges pillanatban. Nem tudom szenvedtél-e már, ha valamid megsérült, eltörött, hogyan sóhajtasz fel? Jaj, a lábam, jaj, a kezem, jaj, a fejem, fáj. Krisztus felsír a kereszten, elviselhetetlen fájdalmai vannak, de nem a kezét vagy a lábát fájlalja, pedig szeg ütötte át, nem a fejét, pedig a töviskorona tüskéi szúrhatják. Mindez bizonnyal ezek is fájdalmat okoztak neki, de ő mégis azért sír, mert elvesztette azt, ami a legfontosabb volt számára. Én Istenem, Én Istenem. Neki ez fáj a legjobban. Az Atyát vesztette el. Miattunk. Helyettünk. Értünk.

Mert mi úgy döntöttünk, hogy Istennek nemcsak képzeljük, hanem tartjuk is magunkat. Isten helyére ültünk, eldöntve ki és mi a jó meg a rossz. Isten pedig úgy döntött, hogy amit ezért érdemlünk, azt nem mi fogjuk elhordozni, Ő nem minket tesz a keresztre, nem minket végeznek ki, nem minket büntetnek meg, hanem Őt magát. Az Isten helyére kéredzkedő ember helyére az Istent szögezik fel. Krisztus áldozata ezért csodálatos és tökéletes, mert miközben felsír, mert Isten elhagyja őt, ő mégis a 22. zsoltárt idézi, az Isten szavát, s úgy szólítja meg az Istent, hogy Ő még ebben az elhagyó állapotban is az-az Isten, akinek Ő kijelentette magát. Én Istenem, Én Istenem, miért hagytál el engem? A kérdésre nincs felelet akkor ott, de azóta rengeteg ember szívében Isten Szent Lelke megformálja a választ, Jézus fájdalmas kiáltása azért hangzik fel a kereszten, hogy a mi szánkat már ne ez, hanem Isten szüntelen magasztalása hagyhassa el.