A Szentírás egyik legszomorúbb története számomra Júdás halála. Krisztus közelében élt, és mégis Krisztus nélkül halt meg. Szörnyű árulása következményeivel szembesülve egyre inkább elhatalmasodhatott rajta a bűntudat és a lelkiismeret-furdalás. Júdás visszamegy a megbízóihoz, a főpapokhoz és a vénekhez, és kimondja: Vétkeztem… Kimondja azt, amit olyan nehéz sokszor felvállalni egész hétköznapi helyzetekben is, és megfogalmazhatjuk így is: hibáztam, rosszat tettem, bűnös vagyok… Felvállalja a felelősségét és bűnét a vallási vezetők előtt. A másik ember előtt. De ez kevés az élethez. A titkon remélt feloldozás helyett közöny és elutasítás volt a része. Nem akart és nem tudott tovább így élni: a vérdíjat a Templom küszöbére dobta, és felakasztotta magát. Vajon azt gondolta, hogy önkezű halála véget vet lelki gyötrelmeinek, vagy „önkéntes halálával” engesztelést, feloldozást szerezhet magának? Nem tudjuk. De az biztos, hogy nem hitte, hogy számára van bocsánat!

A bűntudat és lelkiismeret-furdalás nem elég ahhoz, hogy megszabaduljunk bűneink terhétől. Az önfeloldozás nem működik. József Attila tragikus sorai jutnak most eszembe:

„Én istent nem hiszek s ha van,

ne fáradjon velem.

Majd én föloldozom magam;

ki él, segít nekem.”

Szomorúan és halkan kérdezem, József Attilának sikerült? Neked ki segít, amikor a bűneiddel szembesülsz? Mivel próbáljuk feloldozni magunkat, eltompítani a bennünket marcangoló bűntudatot? Sose szabad beletörődnünk a bűntudat bénító fogságába! Hinnünk kell, hogy van számunkra is bűnbocsánat, ha – mint ahogy Péter is tette – tudunk leborulni és sírni Isten előtt bűneink miatt. Júdás elárulta az ártatlan vért, és bűnét tetőzte azzal, hogy el is utasította azt, hisz Jézus őt is tisztává moshatta volna. Engedjük, hogy Jézus vére minket is megtisztítson! „Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.” (Zsid 4,16)