Azon az éjszakán, amikor Jézust elfogták, elszéledtek a tanítványok. Ahogy már korábban is megmondta Jézus: „Mindnyájan megbotránkoztok bennem ezen az éjszakán, mert meg van írva: Megverem a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai” (Mt 26,32). A nyájból csak két juh kullogott Pásztora után: János és Péter, akiről a mai igeszakaszunk is beszél. Péter most a sötétségbe burkolózik, így próbálja minél észrevehetetlenebbül követni távolról Mesterét. Ugyanez a Péter érezte magát már nagyon közel Jézushoz: a kis hajóban a Genezáret taván, amikor egy eredménytelen éjszakai halászat után a Jézus szavára kivetett hálók roskadoztak a fogástól; amikor a természet erőit legyőzve a vízen járt néhány lépés erejéig Jézusra figyelve; amikor az egyik a legszebb hitvallást fogalmazta meg Jézusról, miközben mások elfordultak Tőle. Péter annyira biztos volt saját magában: elszántságában, Krisztus követésében: „Ha meg is kell halnom veled, akkor sem tagadlak meg” (Mt 26,35). Bízott önmagában, jobban, mint Krisztus szavában. Ott, a főpap udvarán egyre távolabb került Krisztustól és az önmagáról kialakított képtől is: félelemtől vezérelve megtagadta Mesterét…
Vajon milyen kép él bennünk önmagunkról, hitünkről? Mi a fontosabb számunka: az önmagunkról kialakított kép, vagy az, hogy milyennek lát Isten? Soha nem voltam még olyan helyzetben, mint Péter: nem kellett azt átélnem, hogy az életem függ attól, hogyha megvallom a hitem. El sem tudom képzelni, hogy a félelem milyen zsigeri ösztönöket mozdíthat meg bennem, hogy „mentsem az életem”. De azt tudom, hogy életveszélyre sincs szükségem ahhoz, hogy néha csendben maradjak, pedig Krisztusról kellene szólni. Nem, mi már nem tagadunk, csak tudunk tapintatosan, óvatosan, vagy éppen „polkorrekten” beszélni, és ha kell hallgatni. Mérlegelünk Péterrel együtt, hogy mivel veszítünk kevesebbet, közben megszólal a kakas… Nekünk is szól a figyelmeztetés: „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1Kor 10,12).