Dávid Jeruzsálembe viteti az Úr ládáját. Fontos esemény ez az ország és a kultusz szempontjából. Kifejezésre juttatja az egységet, s azt, hogy Izrael Isten népe. Örömteli esemény, szakrális élmény, találkozás az Úrral s az Ő szentségével. Dávid örvendezik, teljes erővel táncol, s vele ujjong Izrael egész háza. Míkal, Dávid felesége azonban csak Dávid királyi méltósága miatt aggódik, lealacsonyítónak tartja, hogy Dávid az egyszerű nép körében ugrál, táncol. Megvetését nem rejti véka alá, de Dávidot nem lehetett hiúságára apellálva megvezetni. Tisztában van vele, hogy őt az Úr hívta el, az Ő felkentje, tehát egész különleges viszonyban van Istennel; a felhatalmazottjaként, megbízottjaként jár el minden cselekvésében. Úgy hivatkozik magára, mint Izrael fejedelmére, amely tisztség Istentől elhívott vezért jelent. Mindezekért hála, öröm van Dávid szívében, miért is ne ujjongana, miért is ne dicsőítené az Istent? Miért is ne fejezné ki Dávid, hogy az Úrhoz tartozik, vele van szövetségben? S hogy ezt nem teszi királyhoz méltó formában? Ki mondja meg, hogy miként lehet magasztalni az Istent? Ki tudja minek örül az Isten, milyen dicsőítés méltó hozzá? Olyan sokszínűnek teremtett minket, miért ne lehetne az irányába kifejezett hódolatunk is sokszínű? Az egyik ember közösségben, a másik ember inkább egyedül tudja megélni a hitét. Az egyik ének és zeneszóban ujjong az Úrnak, a másik versben vagy prózában. Van, aki hosszan tud imádkozni és van, aki röviden; van aki hallgatni, van aki olvasni szereti az igemagyarázatokat.

Az, hogy ennek kapcsán ítélkezünk, s inkább az emberek szerinti elvártra vagy méltóra figyelünk Isten helyett, nem visz jó irányba. Isten a szív szándékát nézi, a vágyunkat, hogy közel legyünk hozzá, a szeretetünket, amit irányába kifejezésre akarunk juttatni. Nem lehet eléggé, illetve annyira megalázkodni Isten előtt, hogy Ő ne emelne fel!