Mindig némi irigységgel olvastam azokat a történeteket a bibliában, amelyekben Isten egyértelműen kinyilvánítja akaratát valamelyik szolgájának. Én ezzel szemben sokszor éreztem már úgy, hiába kutakodom az Úr szándéka felől, nem lelem a választ. Dávid tipikusan olyan személy, akit Isten vezet, instruál. Mi a titka? Először is az, hogy mindig megkérdezi Dávid az Urat, hogy mit csináljon, merre menjen. Nem hoz az Úr nélkül döntéseket. Másodsorban az, hogy mindig teljesíti az Úr válaszában foglaltakat. Ezek a kérések pedig nem is olyan egyértelműek mint amilyennek először tűnnek.

Elképzeltem a szituációt, ahogyan egy seregnyi katona felsorakozik harcra készen, s várja, hogy bármelyik percben elkezdődjék a csata. Az ellenség ott van a közelben, megvan annak is a kockázata, hogy észreveszik őket, s odalesz minden előnyük. Már lehet fáradtak a megtett kerülőtől, talán tűz a nap, s lehet hosszú órákig várnak étlen-szomjan, mozdulatlan. Hogyan lehet ilyen körülmények között meghallani a lépések neszét? Életszerűtlennek, már- már szürreálisnak tűnik Isten rendelkezése. Vajon lehetett Dávid szívében kétség? Gondolhatott arra, hogy mi lesz, ha nem hallja meg a jelet; ha hamarabb észreveszi az ellenség; ha valamelyik katonája nem bírja a várakozást, vagy nem hallgat rá, s előbb megindul? Isten részéről egyértelmű a parancs, de az emberi oldalról nézve rengeteg kérdést vet fel. Dávid mégis felvonult seregével, Isten kezébe adva saját és katonái életét is.

Hallgassunk Istenre, de hogyan? Először is vonjuk be Őt döntéseinkbe, merjünk kérdéseket feltenni neki. Másodsorban legyünk hajlandók követni az útmutatást, még akkor is, ha valószerűtlennek tűnik. S legyünk türelmesek, s ne lankadjunk a szüntelen figyelésben, lehet nehéz lesz észrevenni azt a halk neszt, amit a világ zaja, gondolataink zakatolása, szívünk dübörgése is folyamatosan el akar nyomni. S próbáljuk magunkat arra is felkészíteni, lehet egészen másféle választ kapunk s egészen más módon mint azt elképzeltük…