Dávid uralomra jutása sok vérontással járt; testvér támadt testvérre. („Hát szüntelenül vágnia kell a kardnak? Nem tudod, hogy keserves vége lesz ennek? Mikor mondod már a hadinépnek, hogy térjen vissza testvérei üldözéséből?” 2Sám2, 26) Nemcsak nyílt harc, hanem cselszövés, méltatlan orvtámadások által is többen életüket vesztették. A harmadik fejezetben Abnért, Saul hadseregparancsnokát döfik le egy kapualjban, ebben a fejezetben pedig Saul fiát, Isbósetet gyilkolják meg védekezésre képtelen állapotában, álmában. Dávid még csak Júda felkentje, s bár Isbóset halálával Izrael trónja üresen maradt, Dávid mégsem örült halálhírének. Gyalázatos tettnek, gyilkosságnak tartotta Isbóset halálát s úgy bánt az elkövetőkkel mint gyilkosokkal. Rékáb és Baaná egészen másra reakcióra számítottak. Úgy gondolták, az Úr tervét hajtották végre, hiszen Saul fia, Isbóset ellensége volt Dávidnak, tehát vesznie kellett.

Milyen könnyű abba a hibába esni, hogy csak a cél lebeg a szemünk előtt s már az odavezető áldozatok, veszteségek, elszalasztott lehetőségek nem is számítanak, észre sem vesszük őket. S tehetjük ezt akár a legnemesebb cél zászlaja alatt, akár az Isten országának építése közben. Keresztyén embereként is megeshet velünk, hogy a cél elérésnek vágya elhomályosítja a szemünket. Nem látjuk meg, hogy az eredetileg kitűzött cél megváltozott, avagy már nem a mi célunk, nem a mi feladatunk elérni. Nem vesszük észre, hogy nem a megfelelő társakat vagy eszközöket választottuk; s talán nem vigyáztunk közben a meglévő javakra, túlzottan kimerítettük a rendelkezésre álló erőforrásokat. Nem figyeltünk közben sem az Elhívóra, sem a környezetünkre, sem pedig önmagunkra.

S ott van még a motiváció kérdése. Vajon tényleg az Úr tervét kívánta a két vezér végrehajtani? Érvényre juttatni az Úr akaratát, hogy Dávid legyen a király? Nem inkább arról lehetett szó, hogy Abnér halálával meggyengült az északi országrész és nem akarták kivárni, amíg Dávid ellenük vonul? Inkább jó stratégaként elébe mentek a dolgoknak, megpróbáltak Dávid kegyeibe férkőzni, s így menteni a bőrüket, hatalmi pozíciójukat? Nem riadva vissza attól sem, hogy királyuk vérét álnok módon kiontsák.

Isten azonban átlátott rajtuk. A szívek ismerőjét nem lehet megtéveszteni, látja a cél elérése közben hátrahagyott áldozatokat, látja a mögöttes szándékot. Intsen minket ez önvizsgálatra: tegyük mérlegre céljainkat és a megvalósításukhoz szükséges tetteinket, s tárjuk fel cselekedeteink mozgatórugóit!