Látszat tevékenységek, pótcselekvések észrevétlen csapdáira nyitották fel a szemünket az elmúlt napok igemagyarázatai. Talán több fórumon találkoztunk már az önismeretre való felhívással, amelyet személy szerint is úgy érzek, nem lehet elégszer hangsúlyozni. S miért nem? Talán gyermetegnek tűnik a felismerés, de élénken él bennem a pillanat, amikor rájöttem, hogy az önismereti útnak soha sincs vége! Fiatal felnőttként, egyetemi tanulmányaim vége felé volt ugyanis egy rövid időszak, amikor úgy éreztem, hogy már nagyon kiműveltem magam, s sok meglepetés már nem fog érni önmagammal kapcsolatban. Hamarosan rájöttem, hogy elbizakodottságomnak nincs valóságalapja.

S miként is lehetne a jövőbe látni, a jövőbeni reakcióinkat, érzéseinket megjósolni? Hogyan is mondhatnánk, hogy immár megállhatunk az önmagunkkal való foglalkozásban, mikor a világ, az életkörülményeink, a kapcsolataink folyamatosan változnak, s velük változunk mi is. (Tempora mutantur et nos mutamur in illis.) Ezért kell újra és újra megállni és rátekinteni önmagunkra. Azt gondolom nem véletlen az élet, az évek, az ünnepek ciklikussága sem – időről időre lehetőséget teremt a megállásra, a befelé és felfelé figyelésre. Éppen ilyen a böjti időszak is: valamiről elvenni a hangsúlyt (megtartóztatni magunkat), hogy valami másra, valaki másra helyezhessük. Elfordítani a tekintetünket a látszólag fontos dolgokról, hogy meglássuk az igazán lényegest. Meglássuk Istent és az Ő tükrében önmagunkat. Az önismeret nem létezik Isten ismerete nélkül, s ez fordítva is igaz. Önmagam megismerése, elfogadása nélkül hogyan tudnám befogadni Istent?

Az önmagunk megismerésébe fektetett energia, idő, anyagi áldozat egyáltalán nem önző vagy öncélú tehát! Mindenki nyer azáltal, ha egy hosszútávon romboló pótcselekvést el tudok hagyni, vagy őszintébbé, hitelesebbé, jobban működővé tudom tenni a kapcsolataimat vagy egyszerűen csak elégedett és elfogadó leszek. S lehetne még folytatni a sort, mennyi mindenben változást érhetek el, ha önmagammal tisztában vagyok. S ha e rögös utat képes vagyok végig járni, az Istennel való kapcsolatom is csak gazdagodhat, igaz találkozásom lehet Vele.

Dávid ugyan már felkent király, vagyona, sok szövetségese, több felesége, gyermeke van; de nem bízza el magát. A realitás talaján állva képes önmagára tekinteni, s szembenézni azzal, hogy bizony az addigi eredmények ellenére is vannak még nála erősebbek. Még gyenge, még van hova fejlődni. Bátor dolog ezt meglátni, bevallani. Ez az első lépés azon az úton, amelynek bejárására a mai napon biztatást kapunk.