„A különböző, tudatosnak mondható stresszoldó technikáinkkal ellentétben pótcselekvéseinket nem tudatosan, hanem jellemzően valamilyen megmagyarázhatatlan belső késztetés hatására végezzük. Az is elképzelhető, hogy az érzésnek, sőt, még a késztetésnek sem vagyunk teljesen tudatában. Ez egy mód, ahogy az elménk próbál megvédeni minket a stressztől és a negatív érzésektől” – írja egy cikk a pótcselekvésről.

Ha a mai modern ember pótcselekvéseit kezdenénk felsorolni, akkor leggyakoribb lenne: dohányzás, ivás, vásárlás, telefonnyomkodás, kényszeres kommentelés, evés, körömrágás, szájrágás, túlzott mértékű tévénézés, sorozat-, számítógépes játék-, munkafüggőség, stb… Csak a feszültséget szeretnénk levezetni valamivel – mondjuk, majd 1 sorozatrész helyett ledarálunk gyorsan 3-4-5 részt is. Csak a híreket akartam elolvasni – aztán vicces videók, sport-, sztárhírek, online boltok oldalát görgetjük hosszú-hosszú perceken át. Csak egy apróságért ugrottam be az üzletbe, aztán teli kosárral távozunk újra és újra. Csak egy sört akartam meginni, mert fárasztó napom volt, aztán legurult valami erősebb is.

Észrevétlenül válik a pótcselekvés előbb megszokássá, majd függőséggé, amelybe beleesve bűntudatot érzünk, ami aztán kellemetlen érzést vált ki belőlünk, amit aztán valamilyen pótcselekvéssel próbálunk orvosolni, ami aztán bűntudatot okoz, amit aztán…

Néha nyilvánvaló a pótcselekvés, máskor rendkívül alattomos, mindennapi feladataink elvégzésére, életminőségre, testi és lelki! egészségre rendkívül káros.

Mi a megoldás? A probléma gyökerét kell felismernünk, mert ha egyszerűen le akarjuk magunkat szoktatni valami pótcselekvésről, akkor akár még valami károsabb cselekvéssel kezdhetjük el pótolni a pótcselekvést.

S hogy miért tárgyaltam ezt ilyen hosszan? Mert jaj nekünk, ha az igazi hitet, a hitből jövő gyümölcstermést csak valamilyen vallásos pótcselekvéssel akarjuk megoldani, kipipálni, letudni.

Én is érzem: nagyon sokszor bizonytalan vagyok, hogyan lehet hitelesen Krisztusra mutatni, mert mi van, ha hitem vagy én nevetség tárgya leszek? Félelmetes segíteni, mert mi van, ha csak kihasználnak? Ijesztő szeretni a másikat önzetlenül, mert mi van, ha visszaél vele? Fájdalmas kitartóan imádkozni valamiért, reménykedni, mert mi van, ha Isten mást tervez és csalódnom kell? Mi van, ha szelíd leszek, alázatos, békességre törekvő, irgalmas, áldozatkész, s emiatt mindig a sor végére kerülök, elnyomnak? Mi van, ha a keskeny utat, a nehezebb, becsületes, tiszta utat választom, közben meg „lemaradok” valamiről? Hol van az én igazságom, önbecsülésem, életem?

Nehéz kérdések, feszültséget okozó kérdések, nehéz élethelyzetek, amelyeket sokkal egyszerűbb vallásos pótcselekvéssel, egy kis ájtatossággal, igés képeslap megosztással, öt perc múlva el is felejtett igeolvasással, tessék-lássék segítségnyújtással megoldani, lelkiismeretünket megnyugtatni, mint valóban megcselekedni azt, mire Krisztus kér, mert túl nehéz 24 órás keresztyénnek lenni…

Jaj nekem. Jaj nekem, Istenem, ha az igazi szeretetet, irgalmat, hitet, bizonyságtételt, tiszta életet lecserélem valami másra. Jaj, ha ezt nem ismerem fel időben, jaj, ha nem merek hitem, tetteim mozgatórugójának mélyére nézni, csak pótcselekvésekbe bonyolódom. Jaj nekem…