Minap olvastam egy színésznőről, aki 9 hónapig akcentussal beszélt, csakhogy hitelesen el tudjon játszani egy olasz nőt. A másik színész nem fürdött, mindenkivel – finoman mondva – mogorva volt, csakhogy minél jobban vissza tudja adni a vásznon az általa alakított durva farmert. Ismét egy színész belebújt az általa megformált szereplő ruhájába, amit nem mostak ki, csakhogy igazán átérezze, hogy milyen a másik bőrében lenni. Időről-időre felröppen a bulvárhírek között egy-egy színészről, aki annyira igyekezett beleélni magát egy általa alakított karakter jellemébe, hogy a „szerepben ragadt”, s van, akit ez az öngyilkosságig hajszolt.

De aztán az jutott eszembe, hogy valójában nem is nekik, hanem sokszor nekünk járna Oscar díj. Olyan mélyen beleéljük magunkat egy-egy képmutató helyzetünkbe, hogy észre sem vesszük, hogy csak színészkedünk. Látszat az alázat, látszat a hívő lét, látszat a komoly odaszánás, jelmezünk a templomos ruha, a fekete kistáska.

De kit akarunk megtéveszteni?

Másokat? Önmagunkat? Istent?

Talán akkor a legnehezebb kikeveredni a képmutatásból, a színészkedésből, amikor már nem másoknak játsszunk, hanem önmagunk előtt alakoskodunk, amikor önmagunkkal is elhitetjük „jó keresztyénségünket”.

Nyilván nem tudhatom, hogy mit érzett Jézus, amikor a farizeusokkal, írástudókkal, szadduceusokkal vitázott, de visszaolvasva Máté evangéliumának ezeket a részeit, azt gondolom, hogy Jézus szomorú is volt. Egy pillanatra sem gondolom, hogy megalázni, földbe gázolni, eltiporni akarta volna a vele szemben álló, ellene áskálódó zsidókat – pedig tudása, hatalma által ezt lazán megtehette volna – hanem szerette volna a szemeiket megnyitni a valóságra. Hogy végre vegyék már észre milyen önbecsapásban, hazugságban, tévedésben élnek. Hogy végre levetkezve a külső színészkedést ismerjék fel a különbséget, mit jelent az, hogyha nemcsak színjáték, hanem tényleg átadják a szívüket Istennek.

Szavai minket is erre hívnak, s fájó pontok lehetnek: vajon templomba járásunk őszinte vágy, hogy találkozzunk Istennel, vagy üres megszokás? Vajon imádságunk megfásult szavak halmaza, vagy valódi hálaadás, bűnvallás, könyörgés? Vajon csupán a felesleges időből, pénzünkből, szeretetünkből adunk, vagy képesek vagyunk úgy szeretni felebarátnukat, mint magunkat? Vajon az alázatunk, szelídségünk, irgalmasságunk valódi, vagy csak a félelem, a tehetetlenség, a helyzet szüli, s magunkban valahol mégiscsak puffogunk, s elégedetlenkedünk miatta?

Sajnos kénytelenek vagyunk időről-időre Jézus szavait komolyan magunkra vennünk, mert észre sem vesszük a valóságot, hogy csupán „szerepben ragadtunk”. De megéri az őszinte önvizsgálat, mert nem mindegy, hogy mit kapunk életünk végén: egy magán Oscart a nagyszerű szerepjátékért, vagy hűségünkért megkapjuk az „életnek koronáját”.