Biztos ismerős az az elképzelt történet, amelyben két magzat beszél édesanyjuk pocakjában a születés utáni életről, s csupán „városi legendának” tartják, hogy a születés az csodálatos dolog. Születés után „állítólag” majd saját lábaikon szaladgálhatnak, énekelhetnek, kezeikkel tapinthatnak. Állítólag csupa szín, csupa íz, édes változatosság várja majd őket, de ez csak feltevés. Egyrészt teljesen érthetetlen, hogy mi az, hogy szaladgálni, énekelni, tapintani, másrészt ezt előre tuti biztosan senki meg nem mondhatja. Mert hát ki az, aki onnan visszajött? Állítólag még az édesanya is megöleli majd őket, de hát maga az édesanya léte is kétséges: ugyan állítólag ő gondoskodik róluk, de hát ki az, aki látta már az anyát? Senki…

Hogy milyen lesz a mennyország? Nehéz tovább látni a láthatókon, a most megismert lehetőségeken, a most megszokott dolgokon. Hihetetlennek tűnik, hogy a jelen lehetőségeken túl legyen más élet, másfajta élet. Minden vallásban, ha a halál utáni élet elképzelése felmerül, az a jelenlegi élettel kapcsolatos képeken, megtapasztalásokon, kulturális szokásokon alapul.

Jézus pedig arról beszél, hogy ha a jelenlegi kategóriákon belül akarjuk elképzelni az örök életet, akkor óriásit tévedünk, mert a valóság meghaladja az általunk elképzelhető kategóriákat, megoldásokat, tapasztalatokat.

Sokszor mi sem vagyunk különbek, mint a szadduceusok: le akarjuk leplezni az isteni nagyságot. Olyan bizonyítékokat akarunk a túlvilágról, amelyek a mostani kategóriáinkba beskatulyázható. Tagadjuk a feltámadást, hogy van tovább, mert egyszerűen nem tudjuk elfogadni, hogy lehet egészen másként létezni, mint ebben az életben.

Talán azért, mert amikor ott van a halál rideg valósága, akkor hihetetlen arra gondolni, hogy életre kelnek még azok a csontok. Csak a hogyanok, a miértek, ebben az életben ismert, elképzelhető lehetőségek, megoldások kattognak a fejünkben, miközben a feltámadás már teljesen más, nem –e világi kategória.

Igaza van Jézusnak: tévelygünk. A valóságnak csak egy nagyon szűk, buroknyi részletét látjuk, csak ezt nem tudjuk elfogadni. S könnyebb (?) kigúnyolni a feltámadást, mint belekapaszkodva élni. Könnyebb kicsinyhitűnek lenni, akadékoskodni, fenntartásokkal lenni, „okosabb” lenni, mint bízni Istenben.

Vetkezd le kifogásaidat és hidd el: az örök élet olyan lesz, amit most még el sem tudsz képzelni! Egy valamiben azonban biztosak lehetünk: élni fogunk! Miért? Mert „Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké”.