Készülsz… Dolgozol szinte erődön felül, csakhogy minden tökéletes legyen. Takarítasz, főzöl, sütsz, mert végre együtt lesztek, de mindenki csak gyorsan bedobja az ételt, s már fut is tovább. Van aki, még erre sem hajlandó, így hát elcsomagolod nekik. „Jaj, nem kellett volna!” S rádöbbensz, komolyan gondolták: nem kellett volna, nincs rá szükségük, nem igénylik.

Kapálod, locsolod, öntözöd, rengeteg időt, pénzt, energiát beleölsz, mire megterem. Örömmel adod gyereknek, unokáknak: „majd főzzétek meg, nagyon egészséges és finom”. Mikor legközelebb mész, ott van a kuka mellett tönkremenve: „bocsi, nem volt időnk vele bíbelődni”.

Mindenki örömmel készül a gyülekezeti alkalomra, az előadásra és az azt követő szeretetvendégségre. A férfiak plusz székeket pakolnak be: „biztos szükség lesz rá, legyen kéznél, ne akkor kelljen kapkodni”. Az örömteli várakozás akkor kezd keserűségbe átváltani, amikor kiderült, mennyire kevesen jöttek el. A plusz székek miatt még üresebbnek hat a terem. A megmaradt ételt igyekeznek szétcsomagolni, ne kelljen már kidobni.

A lelkész, a tanár, a szervező, bármilyen alkalomra készülő nagy kínja-baja, hogy mindig azokat szidja, azoknak borul ki, akik éppen jelen vannak, pedig a hiányzás miatti keserű szavai nyilván azoknak szólnának, akik távol maradtak.

Ennek a jézusi példázatnak is az egyik tanúsága éppen azoknak szólna, akikhez lehet, hogy soha nem fog eljutni, mert nem keresik az Istennel való élő közösséget. Mert az „egyik a földjére, a másik a kereskedésébe” megy, a harmadik különórára rohan a gyerekkel, a negyediknek a kedvenc sorozata megy a tévében, az ötödiknek nem volt kedve „puccba vágni magát”. A hatodik megharagudott a gyülekezetből valakire, s egyszerűen nem tudja hallgatni az igehirdetést, mikor így érez. A hetedik csak most aludhat sokáig. A nyolcadik meg este nem tud fennmaradni, nem tud mit tenni, mindig belealszik az imádságába, a kilencediknek annyi, de annyi dolga, tanulnivalója van. A tizedik majd legközelebb fogja keresni az úrvacsorai közösséget, vagy ha nem akkor, majd legközelebb, vagy ha nem, akkor majd….

Csak az a baj, hogy míg az ember a kifogásaival van elfoglalva, a győzködéssel – amit, talán annyit hajtogat, hogy egy idő után maga is elhisz – nem veszi észre, hogy valójában egyetlen oka van a távolmaradásának: nem kell eléggé. Ilyen egyszerű.

Nem kell eléggé az Isten.

-Jaj, nem, dehogy erről szó sincs! Én hiszek Istenben, fontos az Isten…

-Tényleg?

- Csak….

Az a baj, hogy az egy dolog, hogy kimarad az ember valami értékesből, de a másiknak is a lelkébe gázol.

„A király haragra gerjedt”. Szerinted jogos a haragja? Át tudod érezni a király haragját, fájdalmát, csalódottságát, becsapottságát, teljes értetlenségét? Én át tudom érezni, mert én is jártam már hasonlóan. Csak tudnám, hogy akkor, hogy tudjuk mégis megtenni újra és újra az Istennel?!...