Örök kérdés: Ki a nagyobb? Ki ér többet? Kinek van igaza? Kié a nagyobb befolyás és hatalom? Kinek jár több tisztelet? Ki az erősebb? Kinek az érdekei érvényesülnek leginkább?

Szeretnénk azt gondolni, hogy ezek a kérdések önérvényesítésüket gyakorló óvodások homokozói jelenetéből valók, de ezekben a napokban különösen is látjuk, hogy a versengés micsoda pusztításokat végez, mennyi áldozatot követel.

A ki a nagyobb kérdés nemcsak a kis és nagyhatalmi politikát járja át, hanem az egyház és a tanítványok életét is. A Zebedeus fiakét, akik magukat tartják Jézus legközelebbi barátainak és a többi tanítványét, akikben a lemaradástól való félelem miatt harag gyúl. Keresztyénként is belesodródhatunk a ki ér többet versenybe: Ki a hívőbb? Kit szeret jobban Isten? Ki él szentebb életet? Ki szolgál többet? Kinek nagyobb gyülekezete stb.

A többre, nagyobbra törekvés már az Éden kertjében elbizonytalaníthatóvá, kísérthetővé tette az embert, az olyanok lesztek mint Isten ígérete elvakította bennük a teremtés rendjét és szabályát. Azóta az emberi természetünk alapélménye hogy kevés vagyok, keveset érek, nem vagyok elég.

Ahelyett, hogy a naggyá válás elkeseredett versenyébe beállnánk és agresszív vagy körmön fontolt formában igyekeznénk másokat aláásni, csakhogy jobbnak, szebbnek, igazabbnak tűnjünk, lehetőségünk van felfedezni, hogy a versengésünk mögött vágyak állnak.

Milyen vágyak lehetnek a versengés hátterében? Az elégedettség, az elismerés, az értékesség, a teljesség, az egyensúly utáni vágy, amely nem földi vagy mennyei pozícióban, hanem a Krisztusban van. A Vele való mély szeretetkapcsolatban élhető és tapasztalható meg a mély vágyaink szerinti elégedettség: „Elég neked az én kegyelmem” (2 Kor 12,9)