Hát már Saul is a próféták között van? Kétszer is elhangzik az emberek szájából ez a kérdés. Először Saul történetének kezdeténél halljuk, miután Sámuel fölkente és más prófétákkal együtt prófétált, mert az Isten lelke rászállt. (1 Sám 10,11) Másodszor őrületének mélyén öntudatlanul, meztelenül kezd prófétálni. Ez Saul történetének talán legsötétebb pontja. Képtelen elfogadni azt, hogy már nem ő az Isten kiválasztott embere. Képtelen elfogadni, hogy Dávidot szereti a nép és hogy Dávid sikeres a csatatéren. Győzelmének hírét hallva Sault ismét gonosz lélek szállja meg. Már nem az Isten lelke van rajta, hanem annak hiányában félelem és szorongás.

Ismét a tündérmesék elevenednek meg előttünk, amikor Saul keresteti Dávidot. Követeket küld, hogy fogják el Dávidot, ám a küldöttek a próféták seregét és Sámuelt látva prófétálni kezdenek. Ez után más követeket is küld, de ők is prófétálni kezdenek. Harmadszor is küldött követeket, de velük is ugyanez történt. Végül maga Saul ment el Dávidért, de ruháit levetve, meztelenül a földön fekve ő is prófétálni kezdett. Bár nem a ruha teszi az embert, de a ruháit levető Saul semmivel nem több már, mint bármelyik alattvalója. A ruha eltakar sok mindent, annak hiánya sok mindent megmutathat. Valahogy úgy, ahogyan Andersen: A császár új ruhája című meséjében az öntelt király, akinek a ruhák jelentenek mindent, és a végén elhiszi, hogy neki tényleg a levegőből varrtak ruhát, miközben meztelenül sétálgat. Ruha nélkül az emberek egyformák. Nem látszik, hogy ki a király és ki a szolga.

Saul a ruháját levetve meztelenül fekszik a földön. És amíg az emberek azt hiszik róla, hogy ő újfent prófétál, már semmi köze nincsen az Istenhez és az Isten beszédéhez. Azt kérdezik, hogy „Saul is a próféták között van?” de már jó ideje nincs a próféták között. Mert nagyból könnyen lesz kicsi, a kicsiből pedig nagy. A kérdés csupán az, hogy amikor lehullanak az álcáink, akkor mi marad, amit az Isten előtt is fel tudunk vállalni?