Saul megkérdezi Istent, menjenek-e ezen az éjjelen a Filiszteusok után. De az Úr nem felelt neki. Ennek oka van, ha Isten nem szól. Valaki bűnt követett el, és Saul szerint annak meg kell halnia. A sorsvetéssel igazságot akar szolgáltatni. De hamar kiderül, hogy szeretett fiáé a „megbocsáthatatlan” bűn. „Ízlelék egy keveset a mézből, itt vagyok, haljak meg!”. (43.vers) Meg kell halnod fiam, mondta Saul, de a nép nem veszítette el józan eszét és azt mondta: Jonatán haljon meg, aki ezt a nagy szabadulást szerezte? Távol legyen! „Él az Úr, hogy egyetlen hajszála sem esik le fejéről a földre, mert Istennek segedelmével cselekedte ezt ma. És megváltá azért a nép Jonatánt és nem hala meg.” Kedves testvérek, miért kell állandóan azokat pusztítani, akiket a legjobban szeretnünk kellene? „A bátorságom gyávaság, a bölcsességem kábaság, más nem segíthet, ha te nem, fogadj be Istenem!” 218-as halleluja ének. Saul a családjában a népében az Isten ügyében folyamatosan „rizikó faktor” volt. De van egy másik Fiú is, akinek az volt a bűne, hogy Isten tényleg Mennyei Atyja volt. Rá is, ruhájára is sorsot vetettek. Ám a nép őrá feszítsd meg-et kiáltott. A főpap szerint is méltó a halálra, mert Isten fiának mondta magát. És jobb, hogy egy ember vesszen el a népért, sem hogy az egész nép elvesszen. Ez Isten akarata volt, hogy a golgotán megváltson bennünket. Ám a vallásos főpap is, s a világi hatalom is, és a nép is levizsgázott. Éppen ekkor győzött Jézus vére által az Isten mindhalálig engedelmes ártatlan bárányaként. Bűneim bocsánatával az Úr örökre magához kötött. Legyen meg az Ő akarata!