Jézus úgy vonzza a tömeget, mint mágnes a vasat. Négyezer férfi, az asszonyokat és gyerekeket nem számítva. Óriási tömeg, akik több napon keresztül hallgatják a Mester tanítását, remélik és tapasztalják gyógyító erejét. Jézus maga buzdít minket, hogy keressük őt: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Mt.11,28)

Mennyi, de mennyi gátja van annak, hogy az Istenhez jöjjünk, annak bármilyen formájában és idejében. Az első és legnagyobb gát önmagam legyőzése. A sok csábítás, az egyéb tevékenységek fontosabbnak tartása. A majd ráérek még a hittel foglalkozni vélekedés. Persze ha szükség van, akkor egy vasárnap alatt 3 istentiszteletet is felkeresünk, biztos, ami biztos alapon… Egyébként meg van mit csinálni vasárnap. Elalszok a tv-n imádság helyett. Nyomkodom a telefont a Bibliám pedig porosodik a polcon. És akkor még nem beszéltünk az egyház, lelkészek, gyülekezeti tagokkal szembeni kifogásaimról, ellenszenvemről.

Vagy arról, amikor az ember úgy érzi, hogy annyi más úton járt már eddig, de semmi sem segített. Ezek után oda lehet még fordulni az Istenhez? Elfogad? Elutasít? Szememre hányja? Egy-egy visszatérő gyengeségünk, bűnünk után, amiért már számtalanszor kértünk bocsánatot nem ez az érzés van bennünk, hogy milyen szerencsétlen vagyok és húzom-halasztom a leborulást, az imádságot, a bocsánatkérést, a templomba menést?

De jó lenne nekünk is leküzdeni önmagunkat, lelkiismeretünket, szégyenünket, bűneinket, kifogásainkat, gőgös, dacos, makacs természetünket. Úgy keresni őt, úgy jönni, mint az a tömeg: remélve, várva a gyógyulást. Testit és lelkit egyaránt, hogy ne legyek gátja a csodának ma sem!