Ez egy nehéz történet. Nehézségét Jézus viselkedése adja. Szeretünk átsiklani felette és a könnyebb megoldást választva a történet végére ugrani: „Asszony, nagy a te hited, legyen úgy, amint kívánod! És meggyógyult a leánya még abban az órában.” Igen, ez már méltó, ez szép, ez igazán biblikus és jézusi. De a történet nem egészen így indul és nem csak egy „sima” csoda történik.

Hogyan érünk el a happy end-hez, a boldog gyógyuláshoz, a csodához? Jön ez a pogány asszony, utolsó szalmaszálként kapaszkodva a Jézusról hallottakba, hátha meg tudja gyógyítani az ő beteg kislányát. Szinte bármire képes az ember a gyermekéért. Azonban Jézus meg nem hallottá teszi a kiáltozását. Nem áll vele szóba. Már a tanítványoknak kezd kellemetlen lenni és kérik Jézust, hogy legalább annyit szóljon hozzá, hogy elküldi. És ekkor még inkább megdöbbenünk, mert nem hogy figyelmen kívül hagyja a segítségben remélőt, hanem a helyzetet és a pogány embert ahhoz hasonlítja, amikor a kenyeret elvesszük a gyerektől és a kutyának adjuk. Ki is mondja: ez nem jó.

Micsoda bántás, micsoda sértés – mondhatnánk. Ilyen az Isten? Így viselkedik az emberrel? Hol van a szeretet amire ő maga bíztat, hogy a felebarátot is úgy kellene szeretni mint önmagamat? Mi lehetett Jézus célja? Talán megmutatni, kiprovokálni, hogy mi rejtőzik ebben az asszonyban?

Ha megfigyeljük, ez az asszony nem háborodik fel, nem is keseredik el, nem megsértődik, hanem az derül ki, hogy tudja hol a helye. És a hitnek valahol ez a lényege: segít abban, hogy tudjam hol a helyem, mi jár nekem, hol tartok a Krisztus követésben. Hittel beismerem, hogy nem mindig én vagyok az első, segít elfogadni, ha Isten emberi mérce szerint mérve igazságtalannak tűnik, amikor áldásait osztja.

Az asszony elfogadja Jézus hasonlatát, sőt megtalálja benne a maga helyét: neki elég egy kis morzsa is, mert tudja, hogy a Jézustól jövő morzsa messzemenően többet ér minden földi dolognál.

Ez a hit talál meghallgatásra és ebből lesz a csoda, a gyógyulás.