Egy olyan világban élünk, amikor ugyan reneszánszát élik a régi dolgok – mert hát ugye nincs új a nap alatt, mégis ezt nehezen valljuk be magunknak. Mindent áthat az újítás, az újragondolás, a modernitás, az új köntösbe öltöztetés, mert valahol ez jobban esik a lelkünknek. És mindegy, hogy gasztronómiára, oktatásra, technikára vagy bármi másra gondolunk.

A gyülekezeti élettel kapcsolatban azonban már nem ennyire egyértelmű a kép. Hiszen legtöbben hagyományokra épülő gyülekezetekben élünk, ahol nekem is annál a „járdarepedésnél” kell állnom, ahol nagyapám állt… Megvannak a jól előmelegített generációs helyek a padokban… És persze vannak a modern gyülekezetek mindennel felszerelve, sok látványossággal, mert úgy érzik ezek nélkül nehéz megszólítani a mai kor emberét. Az egyik oldal azért csóválja a fejét mert a másik megmaradt valahol reformátor eleink korában, ezek meg úgy érzik, hogy a másik nem is igazán istentisztelet…

A farizeusok is valami hasonló kártyát húznak elő a tarsolyukból. Miért szegik meg tanítványaid a vének hagyományát? Persze a céljuk nem a hagyományok iránti tisztelet számonkérése, hanem Jézust akarják csapdába csalni, de ezt most tekintsük másodrendűnek.

Félreértés ne essék nem hagyománytisztelet és modernitás között akarok vitát nyitni, végképp nem kívánok pálcát törni bármelyik felett is – hiszen lehet ezt kellő bölcsességgel és figyelemmel nagyon jó egyensúlyban tartani -, hanem legyünk bármelyiknek is a hívei, egy valamit nem szabad szem elől tévesztenünk. Mégpedig azt, hogy Jézus e vitában mindenki tekintetét és szívét egy irányba fordítja: nem arra koncentrál, hogy ki mit tesz vagy nem tesz; ki milyen irányt követ, hanem arra, amit az Atya mond.

Gyülekezetben és azon túl a mindennapi életben nekünk is ezt kell szem előtt tartani és ez lehet hagyományos köntösben vagy modernben, nem számít. A lényeg, hogy az Istenre figyeljünk és képmutatás helyett a szerinte való tiszta életre törekedjünk.