Legtöbben jártunk már úgy, hogy valaki ránk köszönt az utcán, boltban és nem ismertük meg, vagy nem tudtuk honnan ismerjük. Rakódnak vagy tűnnek a kilók, őszül a haj, megjelennek a ráncok, változik az arc, a gyerekből felnőtt lesz, a felnőttből idős ember. Egy szóval változunk és amikor évek, évtizedek óta nem láttunk valakit, nem követtük nyomon a változását, bizony belefuthatunk ilyen helyzetekbe. Aztán ezek legtöbbször nagy visszaemlékezésekkel, nevetéssel zárulnak, vagy általa egy rég elengedett, elfeledett szálat veszünk fel újra.

Olyan is van, amikor az egészségi állapotunk, a látásunk odáig romlik, hogy nem ismerjük már meg a másikat. Emlékszem, amikor nagymamám szeme erősen megromlott éppen csak azt érzékelte az udvarról, hogy valaki jön és csak a köszönésből ismert fel. Ilyenkor mindig ezt kérdezte: te vagy az fiam?

Mindezektől rosszabb, amikor a belső látásunk odáig romlik, hogy nem akarjuk felismerni a másikat. Magamat, a helyzetemet, az életemet különbnek tartom és fennhordott orral elmegyek valaki mellett. Úgy gondolom ez abból fakad, hogy nem ismerjük fel és nem ismerjük meg az Isten munkáját az életünkben, világunkban.

De jó lenne, ha a lelki szemeink nem romlanának ennyire el. Ha nem lenne kérdés, hogy az Isten Fia mit cselekedett. Bárcsak felismernénk, amikor közeledik felénk, amikor partra száll már-már parttalan életünkben.

Bárcsak felismernénk őt úgy, mint felismerték ott Genezáretnél, amikor partra szállt tanítványaival. Mert felismerésükben remény és hit volt. Így vittek oda minden beteget azzal a mélységes hittel ami azt mondta, hogy ha csak a ruhája szegélyét érinthetem meggyógyulok. Ismerjük ma fel Őt! Érintsük! Gyógyuljunk!