A víz hatalmas erő. Semmi sincs, ami ellenállhatna neki. Elég egy pici rés egy gáton és katasztrófa lehet belőle. Elég egy hajszálrepedés a csapon, amit észre sem veszünk és nézhetjük a vízszámlánkat. Nem beszélve arról az erőről, amivel hatalmas tengerjárókat dobál, vagy partmenti városokat tesz a semmivel egyenlővé. Aki volt már tengeren, az átélhette a végtelen kiszolgáltatottság érzését.

Ezzel teljesen tisztában voltak a tanítványok is, akik közül többen halászatból éltek. Ismerték a Galileai tengert, talán jobban, mint a tenyerüket. Jézus sürgetésére a tanítványok hajóba szálltak, hogy átmenjenek a túlsó partra. Egyedül voltak. Szembeszéllel küzdöttek, s közben beesteledett.

Ezek a jelzők valahol a Jézus nélküli állapotukat – és ezzel együtt a mindenkori ember állapotát is leírják. Mert Jézus nélkül mindig beesteledik, ott mindig ellenszél van, ott mindig küzdelem, magány van – még akkor is, ha ezt nem látjuk, nem valljuk be, nem ismerjük fel.

Közben a tanítványok keresik a megoldást, aggódnak a túlsó part elérhetetlensége miatt. Felhők takarják a vezérlő csillagokat, nem igazán tudják hogy merre, s hogyan tovább.

Mennyire ismerős tud ez lenni. Olyankor is, amikor lábunk szilárd talajon áll, de lelkünket megannyi vihar tépázza, amikor az ellenszél majd felborít, amikor sok minden beesteledik bennünk. Amikor az a bizonyos „víz” lassan beszivárog, vagy hullámmá növekedve maga alá nyom. Lelkünkön érezzük a dicséret sorait: „… zúg, morajlik Életünk vad tengere…” (RÉ 299,1)

És itt megjelenik a történetben a másik erő, ami uralja az előzőt: Jézus a tengeren sétálva érkezik, szavára a fizika törvényei is visszavonulót fújnak, a rá tekintő lélek pedig legyőzve vizet, hullámot, szembeszélt, sötétséget – annak minden értelmében – elindul felé, fennmarad, jár, lát és bízni tud.

A tanítványok nem tudják merre tartanak, de Jézus rájuk talál és rátalál a mindenkori tanítványra, a mindenkori küzdőre, sötétben tévelygőre. Utat talál fájdalomba, keserűségbe, félelembe. S nem csak utat talál, hanem kiutat is. Ebben bízhatunk a mai napon!

Így legyen imádságunkká akár Péter kérése: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen!” (28), akár az idézett ének (RÉ 299,5): „Uram, hozzám légy kegyelmes, Tedd Tieddé szívemet, Hadd lehessek engedelmes, Néked élő gyermeked!”