„Kemény hely ez, ide születni kell”- nemrég olvastam ezt egy Borsod megyei posztban. Térben és időben ugyan messze tőlünk, de valami hasonló helyen nőtt fel Jézus is. Az ige szerint ide tért vissza rövid időre. Ahogyan az szokás volt a felnőtt férfiaknál, felment a zsinagógai emelvényre és tanította a falubelieket. Eddig ebben semmi különös nincs. Régi kor régi szokása egy olyan helyen, aminek a híre ország szerte ismert volt.

Viszont ami nagyon maivá teszi a történetet az nem más, mint a hallgatóság felháborodása. Talán már értjük, miért kemény hely Jézus szülőföldje. Amikor eléjük állt az, aki közöttük született, mit tesznek? Kínjukban gyorsan kivetítik Jézus családfáját, s megnyugtatják magukat, áhh ez csak az ács fia, aki itt nőtt fel közöttünk, nem kell őt annyira komolyan venni. Egyetértünk azzal, amit mond, de biztosan nem ő a Messiás!

Ilyen az ember. Ha az Isten közelségét megérezzük, képesek vagyunk az elvárthoz képest ellentétesen reagálni.

Hányszor hallom az ismerősöktől: Nehogy már ő mondja meg, mi a jó nekem! A magam ura vagyok! A keresztyén élet viszont onnan indul, hogy elkezdesz megfelelően reagálni az Isten közeledésére. Nem azzal kezdődik, hogy azon a helyen ülsz te is a templomban, ahol az ük-ük-ük nagyapád vagy nagyanyád ült. Nem azzal, hogy bizonyos helyzetekben legalább ennyit tudsz mondani: „Jaj Istenem”. Nem a külsőségekből és látszatból indul az élet, hanem a Jézussal való személyes találkozástól és az arra adott válaszból.

Ha a hírből ismert Jézus megjelenik az életedben, ott reagálnod kell. Ez nem az a mese, ahol van aranyközépút (Óz a csodák csodája). Nem élhetsz egyszerre vele és nélküle. Jézus, amikor bezörget az ajtón, ott reakciót vált ki a bentlévőben.

A válaszod lehet hit, önátadás, elfogadás, de lehet elutasítás és gyűlölet is. „Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem.” (Jel 3,20) Kívánom, hogy éld ezt meg ma Jézussal. Ámen