Ha halljuk Jézusnak ezt a példázatát, joggal gondolhatnánk erről a magvetőről, hogy mennyire felelőtlen. Mindenfelé szórja, pazarolja az új életet magában hordozó magot. Még olyan földbe is, amelyben biztos nem lesz sok termés. El tudnánk képzelni egy ilyen mezőgazdászt, aki magot vet a tövisek közé és a sziklás földbe is? Külső szemmel nézve azt kell mondanunk, hogy ez nevetséges. Éppen annyira nevetséges, mint a keresztyén egyház, ami az evangélium magvát szórja, pazarolja mindenfelé. Cigánymisszió, iszákosmentő misszió, kismama otthon, családlátogatások, stb. És persze van, amikor az elvetett mag szárba szökken, de ha megkérdeznénk az ilyen helyen szolgáló lelkészeket, lehet több olyan esetet tudnának mondani, amikor nem volt maradandó gyümölcse a magvetésnek. Ha van valami, ami nagyobb bolondság annál, hogy tövisek közé vetőmagot szórunk, akkor az a keresztyén egyháznak az evangélium hirdetése.

A magvető példázatában pedig a legnagyobb bolond az Isten. Hiszen nem Ő az, aki a parancsot adta a tanítványoknak, hogy menjenek el minden néphez az evangéliummal? De úgy tűnik Isten nem foglalkozik azzal, hogy valaki meghallja-e a jóhírt vagy sem. Isten nem készít missziós munkatervet, hogy a társadalomnak melyik rétegét lehetne a legjobban megszólítani, hogy hol lehetne egy vadonat új templomot felhúzni. Isten csak annyit mondd: hirdesd az Igét! Szórd el te is az evangélium magvát szavakkal, tettekkel, amelyek Jézusra mutatnak nem törődve azzal, hogy lesz-e foganatja. Mikor volt utoljára, hogy akár csak a családtagoknak is arról az Istenről beszéltünk, akiben hiszünk? Jézus ezzel a példázattal azt üzeni a mai, szekuláris társadalomban élő keresztyéneknek, hogy legyen bátorságunk Istent nevén nevezni a világban. Legyen bátorságunk bízni abban, hogy a növekedés és a beérés nem rajtunk és nem a mi magvetésünkön múlik, hanem Istenen. Azon az Istenen, aki annyira szerette ezt a világot, hogy Önmagát adta érte. Akkor miért ne hozna az elvetett mag százszoros, hatvanszoros vagy harmincszoros termést?