Mai szakaszunkban két gyógyítási történettel találkozunk. A Hegyi beszéd is és ezek a csodák is Jézust, mint isteni teljhatalommal rendelkező Urat mutatják meg. Szavaiban is, tetteiben is. Szavait hitelesítik a csodák, csodatetteinek hátterében pedig az Atyáról szóló, igaz bizonyságtétele áll.

Mindkét gyógyítási történetben közös, hogy a szereplők ismerik Jézus Istentől nyert hatalmát, bíznak abban. És alázattal le tudnak borulni e hatalom előtt, le tudnak borulni Krisztus előtt. A leprás beteg szavai: „Uram, ha akarod…”, a kapernaumi százados vallomása: „Uram, nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjj…” – mind erről beszélnek. Úrnak vallják Jézust, és nem sorolják semmi érdemüket fel, hogy miért is kellene Krisztusnak teljesíteni kérésüket. A leprás nem mondja, hogy „én annyit szenvedtem már”, a százados sem gondolja azt, hogy az ő tisztségénél fogva ez járandóság volna számára.

Sokszor az alázat hiányzik belőlünk. Az Istenhez való odafordulásunkból is, a másik emberhez való odafordulásunkból is. Saját igazságaink elefántcsonttornyából az Úrra, mint valami jótékony adományozóra tekintünk, várjuk Tőle kamatozó személyes kapcsolatunk megérdemelt gyümölcseit; a másik embert pedig vélt igazságunk és saját mérlegünk mértékével méricskéljük és súlyozzuk. Gondolkodtasson el bennünket ez a két történet és indítson önvizsgálatra!

A leprás is és a százados is bizalommal fordul Jézushoz, és mindkettőnek célja is van ezzel. Ám mindketten átadják a döntés jogát Isten Fiának. A leprás azt mondja: ha akarod. A százados pedig nem kér, csak annyit mond, hogy a szolgám súlyos betegen fekszik otthon. Odaviszik Krisztus elé életük nagy problémáját és rábízzák. Nem elvárásokkal közelednek, bizalmuk nem feltételes, nem a „ha te igen, akkor én is” attitűd sugárzik a találkozásokból. Mindketten a kegyelem reménységével járulnak elé. Azzal, hogy majd Jézus dönt. Az elfogadás alázata ez. Az a hit, amely megvallja: „De ha nem tenné is…” (Dániel 3,18) „A mi szívünk” - akkor is - „csak tehozzád Jézus, Isten Báránya”. (227. dicséret)

Olvassuk, hogy Jézus kiemeli a százados hitét. A katona saját hajlékát, életét - micsoda biblikus önismeret! - méltatlannak tartja arra, hogy oda Jézus belépjen. Neked elég a szavad is Uram! Van hatalmad rá, tudom. Milyen éles hitének kontrasztja Naamánéval, aki egykor betegségéből gyógyulást keresett Elizeus prófétánál, de amikor Isten embere csak üzent neki, hogy mit tegyen, akkor ő méltatlankodva ezt mondta: „Én azt gondoltam, hogy majd kijön, elém áll, és segítségül hívja Istenének, az ÚRnak a nevét, azután végighúzza kezét a beteg helyen, és kigyógyít a bélpoklosságból.” (2Királyok 5,11)

A kapernaumi százados hite gyönyörű bibliai példája a másikért való könyörgésnek, amikor nem magamért, hanem érted imádkozom Krisztushoz.