Azt mondják napjaink egyik legnagyobb vallásának a pszichológiának fő- és alpapjai, hogy amikor az ember egy fontos életszakasz lezáráshoz és ezzel együtt egy új elkezdéséhez érkezik, akkor érdemes végig gondolni, hogyan is jutottunk el odáig. Mi az, amit magunk mögött hagyunk, s mi az, amit feltétlenül át kell mentenünk magunkkal majd abba az újba és abba a másba. Isten népe az év első napján, amikor számba veszi honnan jött és hová tart, akkor bölcsen teszi, ha önmaga történetének egy nagyon fontos pillanatára is visszatekint. Akkor amikor a nagy ígéret beteljesedésnek a kapujában álltak a választott nép tagjai, s a honfoglalás csakugyan napok és órák kérdése volt, akkor hangzik el a kijózanító és erőt adó kijelentés. Mert az a generáció, amelyik eljutott az ígéret földjének kapujáig, s már nem fordul vissza félelemből elődeikhez hasonlóan, hanem engedve Isten szavának birtokba akarja venni azt, könnyen saját érdemének és erkölcsi győzelmének tudhatja be azt a pillanatot. A nagy generáció kihalt, a pusztai vándorlásban az Egyiptomba visszavágyók, a szolgaság házában szocializálódott elődök elhulltak, s maradtak azok, akik majd megteszik azt, amit az atyák nem mertek. Gondolhatnák, hogy ők a bátrak, ők azok, akik megérdemlik, akik képesek, akik erősek, akik majd elérik azt, amit tegnap mások nem. Isten szava a jövő biztos zálogaként mutat rá arra, hogy a siker kulcsa nem az ő képességeikben, rátermettségükben vagy bármilyen tulajdonságukban rejlik, hanem egyedül Isten végtelen szeretetében és kegyelmében. Múlt és jövő közös határán a jelen reménysége nem az, amire képesek vagyunk, nem is az, amit érdemlünk, hanem az, amit Isten az Ő végtelen jóságából megígért nekünk. Mert nincs nekünk semmink, csak az, amit az ígéret által kapunk, s amit az Ígérő által véghez vihetünk. Új év, új reménység, ígéret földje itt vagy odaát, nem érdem, hanem mindig kegyelem.