Régóta készülök rá, hogy tartsak egy igazi „kultúrnapot”. Amikor elmegyek egy múzeumba, megnézem néhány jeles képzőművész alkotását, aztán egy olyan koncert következne, ami a látottakat a zene szárnyaival is megkoronázná, és a hab az lenne, ha mindezeken, valaki hozzám hasonlóval merengenénk egy jó (habos)kávé mellett. De ez a vágyakozás egyelőre marad az előkészület szintjén. Mert mindig közbejön valami. Egy halaszthatatlan feladat, egy határidő, egy semmiség, amivel mégis meg kell küzdeni és a szép terv máris beláthatatlan távolságra ítéltetett.

Persze olyan is előfordul, hogy éppen nem készülök semmire, és egyszer csak váratlan meglepetés ér, és azt érzem, hogy ettől szebb és nagyobb dolgot nem kaphattam volna, akkor sem, ha mindent alaposan megtervezek. Ilyenkor el kell ismernem, hogy igaza van Reményik Sándornak, aki azt írja, hogy a csendes sziromcsodákban, maga Isten jön hozzánk, meglep és megajándékoz, hogy kimozdítson a magunkat bezáró elemésztő időkből.

Advent ideje van. Mindenki készül, feszülten várakozik, tervez, beszerez, közben pedig rohan az idő, és mire észbe kap az ember, kikészül a nagy várakozásban. Na de kérem, ki az, aki ilyenkor nyugodtan tud várni, például a délutáni csúcsforgalomban (persze ez máskor sem jellemző), amikor annyi teendő van még az ünnepi előkészületek kapcsán.

Talán éppen ez a baj velünk. Az előkészület, ami nem válik készüléssé, és ha nem tudjuk hova, kihez készülünk, akkor nem fogunk megérkezni sem. Mindig elakadunk valahol. Hol az időnk, hol a hitünk, hol az örömünk fogy el, és lemaradunk a lényegről. Arról a csendes csodáról, ami egy betlehemi istálló mélyére érkező gyermekben megváltoztatta a világot. A mi világunkba jött, hogy rátaláljunk és megéljük a nekünk rendelt időt, ahol Ő vár ránk. Ő már készen áll. Készülsz hozzá?