Néha gyógyítanom kell a lelkemet valami széppel, és mivel a megbetegítő oldalon is emberek vannak, így muszáj, hogy a gyógyító oldalon is emberek legyenek. Szóval amikor el vagyok keseredve mások kicsinyessége és ostobasága miatt, akkor jöhetnek a hazatérős videók. Akinek a műfaj ismeretlen, azoknak különösen is ajánlom: katonák a világ minden táján sok-sok hónapnyi, néha évnyi távollét után hazamennek, és a viszontlátás örömeit kamerára veszik. Van ezekben a videókban valami megható, valami felemelő, látni azt, ahogyan gyerekek rohannak, hogy a szüleik nyakába vessék magukat, vagy édesanyák sikítoznak szinte önkívületi állapotban, hogy visszakapták gyermeküket. Kézzel fogható ezekben a szeretet és a szeretet okozta öröm, a betöltött hiány feletti öröm, a „veletek maradok” reményének öröme. Talán az egyik legmeghatóbb jelenet az, amikor az édesapa is katona, akivel szemben egyszer csak megáll a 340 nap távollét után titokban hazatért fia. Az apa nézi, látszik az a rengeteg indulat, öröm, könnyek, de mielőtt a felszínre törne megáll a fiával szemben és tiszteleg neki. Aztán persze ölelés, szorítás és soha el nem engedés. Annyira jó lenne, olyan felemelő lenne, ha ezt az örömet és összetartozás érzést, ezt a kölcsönös szeretetet és tiszteletet a hétköznapokban is meg tudnánk élni, amikor az idősebb testvér nem duzzogna a fiatalabb hazatérése, vagy az atya pazarló szeretete miatt. Vagy a fiatalabb testvér miután hazatért nem nyitna bordélyházat az atyai házban, gondolván, hogy egy kis mellékessel majd törleszti mindazt, amit eltékozolt. Milyen jó lenne, ha az Atya szeretete és tisztelete a gőgöseket alázatra, a tisztességteleneket tisztességre, a hazugokat igazmondásra, s a kicsinyeseket nagylelkűségre ösztönözne. Ehhez talán arra lenne szükség, hogy ne csak átutazóban akarjunk megpihenni kicsit, hanem végleg hazatérjünk…