Azon ritka pillanatok egyike volt az utazás, amikor nem hivatalból, nem kötelességből, hanem azért indultam el egy verőfényes délelőtt sétálni, mert az őszbe forduló idő színes búcsúintése hívott ki a tópartra. Megelevenedtek, szinte hallhatóvá váltak a fák, ahogy fáradtan és lassan elengedték a nyári naptól vöröslő leveleiket. Láthatóvá vált ahogyan pihenni térnek. Nem volt ebben az elköszönésben szomorúság, csak elegancia és méltóság. Ott volt benne az a bizonyosság, hogy jön majd az új kezdet. Miközben ízlelgettem a gondolatot, ami békességet munkált bennem és rácsodálkoztam erre a nyugalomra, egyszercsak szembejött velem valaki. Éppen, mint az ősz. Egyenes derékkal, deresedő halántékkal, kezében bottal sétált bele az elmúló időbe. „Nagy utazás…” - jutott eszembe a régi dal- az életünk egy nagy utazás, ahol találkozások és búcsúzások, eljövetelek és elmenetelek várnak ránk. De vannak különleges és kivételes alkalmak, amikor útközben megértjük az utunk célját és ezek segítenek minket abban, hogy az elmúlásban is bizonyosak legyünk afelől, hogy az életnek van folytatása.
„A világ Isten-szőtte szőnyeg,
Mi csak visszáját látjuk itt,
És néha -legszebb perceinkben -
A színéből is – valamit.” (Reményik)