Egyszer volt, igaz volt.

Amikor nagy mélységeket jár meg az ember, amikor nehéz terheket cipelve már-már összeroskad, és a meghátráláson gondolkodik, akkor lépnek mellénk a Barnabások, a vigasztalás fiai. Akik a legváratlanabb helyzetekben ott teremnek, felráznak, új erőt adnak és segítenek nyitott szemmel járni. Mostanában nekem is lettek ilyen vígasztalóim. Az egyik meglátott és megláttatott valamit, ami számomra szinte természetessé lett és már el is felejtettem, hogy rácsodálkozhatok. Templomlátogatásra indultunk és ő tágra nyílt szemmel állt meg az ajtónál. Milyen hatalmas! -mondta. Aztán csak figyelt és ámult. Kifelé menet pedig kérdezett. Én még soha nem voltam ekkora házban, miért ilyen óriási…és mit jelent az, hogy „Bízzatok én legyőztem a világot”? Próbáltam válaszokat adni, de akkor már bennem törtek utat a kérdések. Uram! Ebben a széthulló világban mégis jelenvalóvá teszed magad? Egy templomban egy kisgyermek őszintén rácsodálkozhat végtelen nagyságodra, titkokat tárnak fel előtte szavaid, és általa szólsz hozzám is? Bízzatok! Éppen most, vagy annak ellenére is, hogy megmagyarázhatatlan és elveszítő gonosz indulat áldozata lett egy fiatal élet? Szabad még azt mondani, hogy ez a világ legyőzetett? Hiszen legyőz, összetör, elveszít a keserű fájdalom. Mi nem győzhetünk. Amikor ide jutunk, amikor ezt látjuk, akkor nézhetünk fel rád a legnagyobb csodálattal, mert te újra küldesz egy Barnabást, akiben vigasztalást és reményt adsz. Ők, a hozzánk rendelt vígasztalók lesznek azok, akik maguk is félnek, válaszokat keresnek, és általuk megértjük, hogy nekünk ugyanarra van szükségünk. Ahhoz, hogy a válságos helyzetből kiutat találjunk arra kell néznünk, aki a szenvedésben kiáltotta a mi kiáltásunkat „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”, mert, ez a kiáltás a legnagyobb Vigasztaló értünk kiáltó szava. Egyszer volt, igaz volt, hogy igazzá tegyen és ez a mi egyetlen vigasztalásunk.