Ki tudja hányszor éltük át a találkozás pillanatát. Lehettek ezek üdítő, lelkesítő percek vagy órák, amelyekben megláttuk a másik embert, a feltáruló lehetőségét az előttünk megnyíló utaknak, és olykor életünk legnagyobb titkaira is rácsodálkozhattunk, akár a hozzánk lehajló Istenre is. Akkor úgy éreztük a világmindenség kitárul előttünk. Valahogy úgy ahogyan a dal szerzője fogalmazza meg:” A véges nézi a végtelent, találgatja, hogy mit jelent…”(Ákos)

De szembejött velünk a félelem, a szomorúság, a fájdalom is, ami lelkünk legmélyére hatolt, és ebbe a találkozásba majdnem belepusztultunk, mert megláttuk a magunk esendő voltát, létünk határait. A találkozás, szembesítés és választás, vitathatatlanul élet-halál kérdés.

Élet és halál ugyanis elválaszthatatlanul összetartoznak. Az ember mégis sokszor lépi át ezt a törvényt, és nem akar tudomást venni róla. Nem akarja a mulandóságot és nem akarja az örökkévalót. A múlandóság megrémíti, az örökkévalót pedig nem tudja felfogni. Miért? Mert nem tudja egységben értelmezni a kettőt. A létezés folyamatában megmutatkozó Isten, Jézus Krisztusban válik valósággá. Benne szemlélhetjük igazán ezt a kettős egységet, amikor az örökkévaló átlépi a halandóság küszöbét, hogy a rég elvesztett életterünket helyreállítsa. Találkozásaink mindig kétpólusúak. A születéssel megnyílik a véges, számolni kezdjük az elmúlás napjait, míg az elmúlás pillanata feltárja előttünk a végtelen titkát. A találkozásban válaszok vannak elkészítve, hogy amikor eljön a nagy találkozás pillanata az Örökkévalóval, felkészülve boruljunk elé, aki életünk Ura, mert” az eltűnő időben is ott van Ő….és meghív, hogy láss Igazán, csak időt én nem kérek mást”(Ákos)