Első olvasásra talán meglepőnek tűnik a szókapcsolat, mert nem nagyon szoktunk találkozni vele, hát még használni. Sokkal inkább átment a köztudatba a párja, a kapuzárási pánik kifejezés. Ezzel azt az állapotot jelöljük, amikor tisztességben leélt életek, házasságok, kapcsolatok bomlanak fel, mennek tönkre, mert a felek egyike úgy érzi, itt az utolsó lehetőség, hogy lazuljon, valamit megtegyen, kipróbáljon, átéljen. A most vagy soha félelme, a valamiről lemaradhatok, és ezzel kevesebb leszek rettenete elárasztja őket, és olyasmikre késztet sokakat, amit józanabb fejjel soha meg nem tennének.

De hagyjuk is a deres fejjel járatlan utakra lépőket, inkább foglakozzunk a kevésbé használatos másik fogalommal: kapunyitási pánik.

Kézenfekvő volna azt a jelenséget érteni alatta, ami mondjuk, egy stadion üzemeltetőjét elfogja, amikor az utcán feltorlódott szurkolói tömeg egymást taposva tódul be egy-egy sportmérkőzés színhelyére. Nem erre gondolok. Sokkal inkább arra az érzésre, ami mindenkit elkap, amikor valami új, eddig át nem élt, meg nem tapasztalt helyzet áll előtte. Lehet ez egy tanulmányokat lezáró vizsga, egy házassági eskü és az azt követő új élet, egy újszülött érkezése, belépés az első munkahelyre, az utolsó gyerek kirepülése a család melegéből, költözés egy új helyre – városba vagy országba -, nyugdíjba vonulás vagy éppen egy új feladat, megbízatás. Mi lesz velem? Hogyan fogom tudni csinálni vagy bírni? Nekem való-e egyáltalán, ami rám vár? Bizony össze-össze szorul az ember szíve, amikor az ismeretlen kapujában áll. Sokat segíthet, ha pánikolás helyett elgondolkozunk azon, hogy ki nyit kaput előttünk. Én magam, vagy más? Vagy az, aki egészen Más, aki testvérnél is jobban szeret minket és ígérete szerint a világ végéig mellettünk lesz? Ha tudjuk a választ, nem kell félnünk. A nyíló kapun átmenve is biztonságban lehetünk és vagyunk, mert, ahogy egyik énekünk vallja: aki vezet minket hű és igaz.