Meg nem mondom, hogy Rota vagy Calici, de pár nap alatt igen szoros barátságba kerültünk valamelyikükkel és az „érzés” gyorsan elkapott nálunk mindenkit. Általában ezek a „sátánfattyak” egy-két nap alatt bedarálnak minket, persze nem egyszerű két mosdóval logisztikáznia hat embernek, de legalább hamar letudjuk, aztán minden megy tovább, pont úgy, ahogyan kell. Na ez a mostani olyan volt, mint ha egy mesterlövésszel játszottunk volna macska-egér játékot, két naponként lőtt ki valakit közülünk, így eltartott az egész csaknem másfél hétig. Persze én voltam az utolsó, persze vasárnap reggel, persze mentem volna a gyülekezetbe szolgálni, de aztán megoldották, nemhiába nagykorú szolgáló keresztyének. Mit tesz ilyenkor a szenvedő és fetrengő emberfia? Próbálja elterelni a figyelmét valami nézhetővel, de tekintettel a kiskorúakra, mindezt úgy kell, hogy tegye, hogy ha a képernyő és a kiskorú állandóan fürkésző tekintete netalán véletlen összetalálkoznak, akkor egyik se szerezzen maradandó sérüléseket élete hátralévő részére. Szóval vasárnap délelőtt, lelkészként feküdtem a tv előtt és a Netflix zseniális sorozata előtt gyógyultam, a nagy kedvenc a "Séfasztal", aztán abból, ami jött: francia, pizzás vagy éppen barbekjús. Nem volt lelkiismeretfurdalásom, hogy nem nézek istentiszteletközvetítést, persze pár rész után azért feltettem magamnak a kérdést, hogy ebben az állapotban miért pont „főzőséletrajzos” műsorra esett a választásom?! Persze rájöttem, hogy az ember azt keresi, amire igazán vágyik, vagy amitől úgy érzi el van zárva. A képernyőn éppen Gabriele Bonci olasz pizzasztár beszélt arról, hogy néha meg kell ölni a karaktert ahhoz, hogy az ember csakugyan önmaga lehessen, ő így tette le a régi tévés sztárszakács jelmezét, hogy végre ember lehessen. Jó ember. Mert, ahogyan ő fogalmazott az ember nem lehet húsz százalékban etikus nyolcvanban meg nem. Vagy az vagy teljesen, vagy teljesen nem vagy az. Kikapcsoltam a műsort és azon gondolkoztam, hogy mi lenne akkor, ha csak ennyit ki tudnánk mondani és meg tudnánk valósítani az egyházban? Aztán rohannom kellett… remélem csak a vírustól…