A tanító nénim jutott eszembe, az első, akire máig emlékszem. Nem feltétlenül a nevére - persze azt is tudom-, az arcvonásai sem meghatározók az emlékképekben, de ő maga igen. Mert ő volt az, akire mi hat- hét évesen felnéztünk. Ő pedig látott bennünket. Tudta, hogy csak akkor lehetünk az ő tanítványai, ha értjük egymást. Aztán a következő tanáromra már úgy emlékszem, hogy szigorúnak tartották, de én szerettem, mert azt akarta, hogy tanuljunk. Önmagával szemben is szigorú elvárásai voltak és ettől lett igazán naggyá, hitelessé a szememben. Voltak persze kevésbé” tökéletesek” is azok között, akik tanítottak, de valamennyien úgy élnek az emlékeimben, hogy lehet róluk példát venni. Miért jutott most eszembe ez a sokféle tanító? Mert ma kevesen vannak, hiányoznak a pályáról. Tudom, megváltozott a világ, de az ember ugyanaz maradt. Az ember gyereke is, és ma sincs másra szüksége, csak azokra a példát adó felnőttekre, akik az életre tanítják. Mert a sok tudás, amit egyre halmozunk csak akkor válik hasznunkra, ha megtanulunk különbséget tenni értékes és értéktelen, hiteles és hiteltelen között. Ezt pedig tanítani kell. Nem úgy, ahogy manapság hallom, hogy majd eldönti a gyerek, mert szegény feje hogyan is döntsön, ha nem lesz egyértelmű számára, hogy kinek higgyen. Tanítók és tanítványok vagyunk valamennyien, de nem mindegy milyen nyomot hagyunk egymásban. Alázattal és felelősséggel kell szólnunk, példát adnunk bárhol is van dolgunk. Nekünk főképpen, akik ismerjük az egyetlen tökéletes tanítót. A világ és benne az ember akkor válik jó tanítvánnyá, ha a legnagyobb tanítót meghallja végre. Aki tudni akar, szeretni és szeretve lenni, jövőt építeni, békességet munkálni, csak egy dolga van. Felnézni az első és legnagyobb Mesterre, aki lát bennünket és tanítani akar.