Séfasztal

Vannak könyvek, amit minden keresztyén embernek el kellene olvasnia (most tekintsünk el attól az aprócska ténytől, hogy a Bibliát is el kellene és mégse) és vannak olyan filmek vagy éppen sorozatok, amit én beletennék a muszáj kategóriába. A Séfasztal pont ilyen, a Netflix tartalomgyártó és szolgáltató egyik legszebb és legzseniálisabb dokumentumsorozata. A séfasztal az-az asztal az étteremben, ahonnan a vendég rálát a konyhára, belelát a folyamatokba, megtudja a kulisszatitkokat. A sorozat egy-egy része nem egy konyhára, hanem egy séfre enged rálátást: a motivációjára, a szenvedélyére, a kudarcaira, egyszóval rá, a szakemberre. Miért mutatnám meg minden keresztyénnek vagy miért ültetnék le elé minden lelkészt? Mert ezek a séfek olyan szeretettel, alázattal és szenvedéllyel beszélnek a főzésről, az alapanyagról, a munkatársaikról, vagy a helyi beszállítókról, amilyen szeretettel nekünk beszélni kellene Krisztusról és az övéiről. Amikor Alain Passard a zöldségeiről beszél, akkor a szenvedélye annyira ragadós, hogy legszívesebben rohannék a kertbe felhúzni egy sárgarépát és harsogva elrágni, vagy Massimo Bottura szavai percek alatt „parmezánhívővé” tesznek. Most jön a lényeg. Az éttermeik tele vannak, van ahová évekkel korábban kell helyet foglalni, mert minőséget adnak minőségi módon. Mivel a mi kis egyházunkban ez még így érthetetlen, mert ugye nem tudunk olvasni a sorok között (a sorokat se: „Közöttetek ne így legyen!”) ezért inkább lefordítom: Ha rosszat adunk és rosszul, akkor ne csodálkozzunk, hogy egyre kevesebben kíváncsiak rá. Üres étterem, egyenlő csapnivaló séf, rossz kaja? Vagy egy koncepció, amit nagyon át kellene gondolni? Az üres templom és a kiüresedő egyház is - a személyes felelősségen túl - arra ösztönöz bennünket, hogy átgondoljuk a koncepciót és annak gyakorlati megvalósítását.