Egy nemrégiben történt eseményen elhangzott beszéd visszahallgatása gondolkodtatott el. A felszólaló minden egyes jól megszerkesztett mondata után újabb és újabb következett, mértani pontossággal, mintha könyvből olvasná fel. Mintha csak egy Arany János által fordított Shakespeare drámát szavalt volna a hallgatóság gyönyörködtetésére. Mégis, ahogy hallgattam, a száznál is több tökéletes mondat után se akart feltárulni előttem miről is akart szólni az illető. A következő ötven után pedig már nyilvánvaló volt, mégis újra hallgattam, mert nem hittem magamnak sem. Nem hittem, hogy ilyen jól felépített beszéd esetén előfordulhat, hogy nincsen benne semmi üzenet. Mégis az általam hallott verbális lavina nem temetett maga alá értelmet, vagy tanulságot, üres maradt, csak úgy, egyszerűen. Azt gondolom vannak műfajok és helyzetek, amikor ez megbocsátható, hiszen mindannyian vagyunk ezzel így. De fontos nem megfeledkezni róla, mi a lényeg. Mint a tengeren úszó palack, benne a göngyölt papirossal. Üzenet, amelynek van célja, iránya, feladója és egyszer valahol befogadja valaki. Még ha céltalannak is tűnik, valahol, valakit lehet, hogy megtalál. Ennél a képnél maradva úgy érzem, manapság túlságosan sok időt és energiát szánunk arra, hogy milyen palackba tesszük az üzenetünket. Néha olyan sokáig válogatjuk a palackot, hogy végül bele se fér az üzenet, amit el akartunk küldeni. Vagy el se indítjuk, mert azt hisszük nem találjuk meg hozzá a megfelelő üveget. S nem arról van szó, hogy ne kellene a „palack", hiszen nélküle elázik, elsüllyed, vagy sose ér célba a lényeg. Szóval igen, az is fontos, hogy milyen módon csomagoljuk be az üzenetünket. Lehet, hogy az üzenet palack nélkül nem ér célba, de ha a palack úgy lebeg a tengerszínen, hogy nincs benne üzenet, legyen bármilyen szép, az csak szemét marad.