Az én gyerekkoromban ezt énekeltük anyák napján, ez volt az ajándék, meg egy csokor, kertben vagy erdőn-mezőn szedett virág. Azóta más lett ez az ünnep, mint annyi minden mást, ezt is túltoltuk, túltoljuk, misztifikáljuk, és emellett elanyagiasítjuk. Közösségi ünneppé tesszük, osztálytermekbe, óvodai csoportszobákba, templomokba szervezzük. Pedig a lényege az intimitás, a köszönet és a szeretet, nem valami más. Anyaként és nagymamaként elgondolkoztam, miért tűnnek hamisnak a nagy gonddal keresett és betanult versek, és arra jutottam, azért mert ezek – feltéve, ha jók - csak egy anya és a saját gyereke, gyermekei között adják azt az élményt, amiért megírták őket. Én a te mamád vagyok, te meg az én gyerekem, és ez semmi máshoz nem hasonlítható kapcsolat, még akkor is, ha nem vagy egyedül és testvéreknek is örvendezhetsz. Kettőnkre tartozik, mindig csak két emberre és még Valakire.

Mert anyának lenni ajándék. Van, aki könnyen kapja, természetesen, de akkor is az. Van, aki megküzd érte, átmenve viszolyogtató vizsgálatok és beavatkozások sokaságán, de végül az övé lesz. És van, aki sohasem kapja, kaphatja meg, de kap más ajándékot.

Aztán az anyaság boldogság, gyönyörűség. A rosszullétekkel, a szüléssel, az átalvatlan éjszakákkal és a teli pelusokkal, a fogzás nyűgével és a gyerekbetegségekkel együtt. Négyszer próbáltam, tudom, miről írok. Akkor, amikor már felnőttek, akkor is öröm, mert önálló, döntésre, helytállásra képes embert neveltünk.

Anyának lenni felelősség. Nem kis dolog a teremtés részeseivé válni és kezünkbe kapni egy új élet gondozását, formálását: nevelését, tanítását, beleszeretését ebbe a világba.

Kevésszer gondolunk rá, hogy a feladatot számon szokták kérni. A gyerekeket bizományba kapjuk, nem mindegy, mit kezdünk ezzel az ajándékkal. Aki adta, céllal adta, mint mindent, ami jó és a miénk lehet ezen a világon. Legyünk hát hálásak, hogy anyák lehetünk, és úgy őrizzük a gyermekeinket, hogy az elszámolásnál ne kelljen szégyenkeznünk!