Ezen a héten először egy olyan közös utat szeretnék felidézni, ami bő négyszáz éve kezdődött, de a hatása nagyon hosszú időn át formálta a magyar történelmet. Április 18-án kötött házasságot Sárospatakon Rákóczi György és Lorántffy Zsuzsanna, 1616-ban. Na és? Vonhatja meg a vállát a csak a mának élő olvasó, mi közünk már ehhez? Mesebeli történetnek tűnhet: egy gazdag fiatalember és egy igen tehetős fiatal lány kötötte össze a sorsát, családja helyeslésével. Ennek a – mai fogalmaink szerint középiskolás korú - fiatal párnak élete nagy hatással volt az egész ország helyzetére, mert nem csak a saját boldogságuk, családjuk gyarapodása, birtokaik növelése töltötte be életüket, hanem a nemzet, a török és az bécsi udvar között ingadozó haza sorsa is fontos volt számukra. Minden elérhető forrás szerint ez elsősorban szerelemi házasság volt, amihez szerencsésen kapcsolódott a birtokok egyesülésével létrejött anyagi és hatalmi erősödés. Az ifjú férj politikai ambíció mellett sem feledkezett el feleségéről, még a sereget is otthagyta, amikor felesége szüléseit várták, és gyermekeik – hat fiuk született, ebből kettő élte meg a felnőtt kort - nevelésében is tevékenyen részt vett, mindennapi gondozásuk eseményeit és betegségeit is nyomon követte. Egyikük halálának napjára minden héten böjtöléssel emlékezett. A körülbelül tizenhat éves fruska pedig fokozatosan vállaira vette az ország egyik legnagyobb birtokának gondjait, sokszor hadakozó férje helyett képes volt irányítani, összefogni, a több tízezer jobbágy által lakott, itthon és Erdélyben elterülő falvak és városok gazdasági és szellemi életét. Emellett mindketten nagy súlyt fektettek a protestáns hit védelmére és a nép szellemi vezetőinek képzésére, Patakon és Gyulafehérváron is, amikor a férj fejedelemmé lett az önálló országgá váló Transylvániában. Fontosak voltak egymásnak és a szeretet mellett tisztelték, becsülték egymást. Nem volt az életük álom és mese, sok próbatétellel kellett megküzdeniük, de mindezeken átsegítette őket mély és a mindennapokban megélt református hitük. A közös út akkor is tartott, amikor Zsuzsánna özvegyen maradt, mert a még akkor is szép és igen gazdag úrnő nem választott másik párt, hanem most már ugyan egyedül, de fiai segítségével, később egyedüli gyermekként maradt György fiával haladt tovább, hite és meggyőződése szerint. Napi nyafogásaink között talán érdemes az efféle régi történetekre és sorsokra emlékezni.

Egy másik közös út kezdete is erre a hétre esik, mert huszadikán megemlékezhetünk arról, hogy ezen a napon írtuk alá az Európai Unióval a belépési szerződést. Be ugyan ekkor még nem jutottunk, de már az írás megszületett róla. Ez is úgy indult, mint egy mese. Egy sokat szenvedett, sokszorosan lerabolt és kifosztott, megalázott kis, közép-európai ország azt hitte, hogy végre rálelt az útra, amin majd együtt megyünk. Nem a Kánaánt reméltük, de azt mindenképpen, hogy egy egymást segítő, támogató, kiegészítő és egyenjogú országokból álló közösség részei lehetünk. Alázatosan teljesítettük az ukázokat, végig asszisztáltuk hasznot hozó iparágaink felszámolását, gyárak bezárását. Vártuk, hogy, a költőt idézve – elvégre nem rég ünnepeltük a költészet napját is - hogy a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet, de ez nem így lett. Másodrendű tagok vagyunk, véleményünk nem igen számít, értékrendünk eltörölni való hiábavalóság. Ez a közös út igencsak döcögős mind a mai napig.

Pedig szükségünk lenne a közösségre. A házastársak között, családban, a társadalomban, Európában, a világban. Fájó szívvel kell megállapítani, hogy egyre kevesebb helyen mondhatjuk el, hogy van közösség. Talán az oka csak annyi, hogy nincs már felettünk közös ég, és nem tartozunk annak öröktől fogva létező lakójához. Hát én nem tudom, nem kéne-e visszatérni Ahhoz, aki mindenkinek kínálja magát, mint utat, igazságot és életet?