Egy időben divatos volt a nagy egyházi ünnepeket lecserélni valami világi szörnyűségre, az Isten önmagát nekünk ajándékozó karácsonyából lett fenyőünnep, Szent Miklós varázslatát elvitték a tengeri rablók, azaz a kalózok és hoztak helyette Télapót. Lehetne még tovább sorolni, hogyan is szállta meg és próbálta tönkre tenni a világ az egyház szakralitását és megfosztani az élet ritmusát és medrét meghatározó ünnepeket attól a többlettől, ami nemcsak az átlag hétköznapok felé emelte ezeket, hanem kicsit közelebb vitt minket magához Istenhez. Mert az ünnep határozza meg a hétköznapokat és nem fordítva, legalábbis az Isten által kitalált és megteremtett világban ez volt a rend. Azt az embert pedig, aki ebben a rendben élt, nem lehetett ám rávenni akármire. Mert tudta jól, mikor kell dolgozni, mikor kell pihenni, volt rend és így volt prioritás is az életben.

Mostanság azt érzem, hogy nem a világ esik nekünk, hanem mi magunk bombázzuk szét az ünnepeinket, és fosztjuk meg attól a kevéstől önmagunkat, ami a hétköznapok fölé emelne minket. A napokban jött a hír, hogy elmarad a meghirdetett, előrepromózott, a nagy közös akaratot és együvé tartozást hirdető egységnap. Nyilván azért, mert most nincs egység, vagy legalábbis a korábbi homályos körvonalak, mintha határvonalakká élesednének ki. Legalábbis döntéshozói szinten, mert mi, a magunk szintjén éppen olyan egységben vagyunk, mint voltunk hónapokkal ezelőtt. A felvidéki, erdélyi, dunamelléki és kárpátaljai barátaimmal értetlenül állunk a tény előtt, hogy megint nem lentről hatunk felfelé, hanem fentről befolyásolnak lefelé. Kár érte. Az egységnap ünnep, a kétségnap meg pont olyan, mint az összestöbbi.