Én sem tudtam biztosan, hogy a magyar kultúra napja miért is van január 22.-én, tippelgettem, hogy akkor írta le papírra Kölcsey a Himnuszt, vagy akkor fejezte be, vagy akkor járt le a pályázat, szóval itt a nagy bizonytalanságban mégiscsak apdételtem magam.

Jelentem, nem volt pályázat, az a megzenésítésre szólt, tehát határidő sem volt, hanem ezen a napon tisztázta le csekei magányában és látta el dátummal legjelentősebb művét. Most nem bocsátkozom a Himnusz teológiai elemzésébe, meg, hogy miért veszélyes a vasárnapi meccs előtt református istentiszteleten torkunk szakadtából üvölteni, hogy megbűnhődtük már előre a jövőt is, aztán meg nem tudjuk eldönteni, hogy leüljünk vagy hullámozzunk, de az biztos, hogy a Himnusznak érdekes előélete van. Egyfajta nemzetegyesítő erőt tulajdoníthatunk neki, ugyanis megírása előtt a reformátusoknak és a katolikusoknak külön himnuszuk volt. Míg az előzőek a kilencvenedik zsoltárt tekintették himnuszuknak, az utóbbiak pedig a Boldogasszony anyánkat, illetve akik e két kategóriában nem érezték magukat komfortosan ők pedig dudorászhatták a Rákóczi nótát, az állandó ellenzék pedig nyilván az osztrák császári himnuszt énekelte. De miután Kölcsey megírta és Erkel megzenésítette szépen lassan ez lett a nemzet imádsága, legalábbis nagyon sokszor ezzel a megnevezéssel konferálják fel. Szerintem érdemes ízlelgetni mi is a nemzet meg az imádság, vagy a kultúra, és valójában mit is ünneplünk ezen. Imádkozó nemzet vagyunk. Közös szavunk Istenhez kiált. Sajnos nem úgy ahogy Kölcsey megálmodta, hanem úgy, ahogy leírta...papíron...