Egyik kedvenc versem Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz című bájos költeménye. Ebben azt meséli el, hogyan ébredt rá, mint apuka, hogy a világot nem csak az ő szemszögéből lehet nézni. Egy rossz pillanatában úgy érezte a kisfia egy elviselhetetlen apró zsarnok, aki nem tud szót fogadni, csak bosszantja a felnőtteket, kalapálja a bútorokat, lerángatja az abroszt, tologatja a székeket, zajong és rohangál. Aztán egyszer csak leguggolt, leereszkedett a gyerek magasságába és rájött, hogy onnan minden más, a világ óriási és ijesztő. Félelmetes, teli akadályokkal, amik leküzdhetetlennek látszanak és érthetetlen dolgokkal, amik ellenállásra késztetik azt, aki előtt tornyosulnak.
Nekünk is meg van a saját nézőpontunk, ahonnan a világot és az életünket szemléljük. Sokszor mi is úgy reagálunk, mint ez a Lóci nevű fiúcska, lázadással, méltatlankodással, ellenállással. Ha belekeseredünk, úgy látjuk, minden oldalról kötelességek elvégzendő feladatok kötnek gúzsba, szorongatnak, fárasztanak, terhelnek. Ezt kell csinálni, azt kell csinálni – mindenütt nyűg és teher, amerre csak nézünk. Sokszor érzik ezt még a legkülönbek is, megfáradnak és belekeserednek. Hosszú idő után rájöttem, hogy sok esetben nem a feladatokkal és a körülményekkel van a baj, hanem szemléletemmel.
Ha például meg kell látogatni távol élő rokonainkat, akiket régen láttunk. Be kell ülni az autóba, sok kilométert utazni, melegben, óriási forgalomban, útjavítások között araszolva az autópályán. Ha már elmegyünk, valami ajándékot is kell vinni, mert anélkül, hogyan állítsunk be. Ki kell találni, el kell készíteni vagy meg kell venni. Ott majd meg kell enni az ebédet, ki tudja mit főznek és az milyen lesz, meg csevegni kell, kinek van ehhez kedve? És aztán még ugyan úgy haza is kell jönni.
Ez a „kell” szemlélet, de előttünk áll egy másik is: a „lehet” nézőpont.
Még élnek a rokonok, fel lehet őket keresni. Bírjuk magunkat, az egészségünk megengedi, hogy elinduljunk. Van autónk, pénzünk az üzemanyagra, a sztráda matricára. Van aki képes vezetni a kocsit, így lehetőségünk van az utazásra. Jól működik az agyunk és a fantáziánk és megtehetjük, hogy kedveskedünk valami aprósággal. Örülhetünk, hogy szeretettel várnak minket és készülnek a találkozásra. És így tovább…
A kétféle szemlélet között óriási különbség van, pedig ugyan azt az eseménysort néztük végig. Rájöttem, sokkal boldogabb lenne a világ, ha a sok nyomasztó, „kell” emlegetése helyett annak örülnénk, hogy még ”lehet”!